Egy sikítás... Egy lövés... A sziréna... Az emberek...

Még most is látom a vértócsát magam előtt.

Pedig én kértelek! Kértelek, hogy ne tedd! Könyörögtem! Tudtad, nagyon is tudtad, hogy megteszem, de nem mentél el! A te hibád!

Persze... Könnyű téged okolni a saját bűnömért... Te azt mondtad nem én tehetek róla, pedig igen! Nem kellett volna hagynom, hogy befolyásoljanak. A francba is!

Ha akkor ott hagyom őket, te még élnél. És én sem kerültem volna börtönbe... A börtön. Ahol annyiszor megaláztak, testileg és lelkileg is. Ahol csak a fájdalom volt, és a magány, ahol szembe kellett néznem magammal, amit nem akartam. Gyűlöltem magam, és gyűlöltelek téged is azért, ami történt!

Pedig minden miattam volt. Mert féltem. Megrémültem, és a rémületem még nagyobb félelmet keltett bennem. Féltem a félelemtől! Szánalmas, igaz? Pedig én nem akartam megtenni. De azt mondták akkor megölik. Nem kockáztathattam. Sakkban tartottak.
Elmenekülhettél volna! Ha elmész, és elrejtőzöl, sosem találtak volna meg! De nem. A büszkeséged mindenek felett.

„Mert a csillagok is büszkén ragyognak…”

Mindenre ez volt a válaszod. Akármit kérdeztem, te csak mosolyogtál, és jöttél ezzel a csillagos dumával. Ha megkérdezném, miért haltál meg, akkor is ezt mondod? Hisz a te ragyogásod szebb volt minden csillagénál! És most… A világ már nem fényes. Mert te már nem vagy benne.

De én még mindig szeretlek. Látom magam előtt a mosolyod, azt a semmihez nem hasonlítható mosolyt, ami mindig az arcodon volt. Ha fáradt voltál, ha bántott valami, ha bajod volt, akkor is mosolyogtál, mert tudtad: nekem szükségem van erre a mosolyra.
Egyszer, emlékszem, kint feküdtünk a füvön. Tiszta volt az ég, minden csillagot láttunk. Te mindnek tudtad a nevét, még saját csillagod is volt. Nem volt fényes, sem nagy, de te épp ezért szeretted. Nekem is kiválasztottál egyet, a legnagyobbat és legfényesebbet.

Nem érdemeltem meg. És ezt ő is tudta.

Most, ha felnézek az égre, látom mindkét csillagot. A tiéd, az az apró, tompa csillagocska megnőtt, és fényesebben ragyog mindnél, míg az enyém... Az enyém halvány és kicsi. Szinte már nem is él. Akárcsak én.

Én mindig hittem, hogy lehetek valaki. Te mindig tudtad, hogy lehetek valaki. De tévedtél. Itt állok, előttem az élet, s én mégis elvesztem... Elvesztem, mert megöltelek. Itt hagytál, nincs senkim, nem szeretnek. De megértem őket. Én is undorodom magamtól. Fáj, hogy már nem vagy itt, de remélem, jobb helyre kerültél. És remélem, azt a helyet beragyogod mosolyoddal, és boldoggá teszed azokat, akik ott vannak veled.
Szeretlek, Anya.



„Nézz fel az égre! Mit látsz? Sok-sok csillagot.
Az egyik fényesebb, a másik halványabb,
De mindegyik ragyog.”