Amikor minden rendbe jön

Már egy év telt el azóta, hogy Inuyasháék megpróbálták megölni Narakut. De sajnos Naraku nem halt meg…

Kagome és InuYasha Mirokuék segítségével összegyűjtötték az ékköveket, és az immár teljes Shikon No Tama segítségével Kagome félszellemmé változott, hogy szerelmével lehessen, és őrizhesse az ékkövet.Miroku és Sango is összejöttek, és Miroku már nem kapott akkora pofont, valahányszor támadást indított Sango
feneke ellen. De egyetlen dolog nem változott: Sesshoumaru és InuYasha még jobban utálták egymást. Legalábbis a kívülről szemlélők így látták…

- InuYasha! Várj már!- Kagome alig bírta tartani az iramot kedvesével, lábai már igencsak elfáradtak.

- Gyere Kagome! Elviszünk! – kiáltott a lányra Sango, és felkapták őt, igy már 3an ültek Kirara hátán.

- Huh, köszi! Elképesztő, hogy InuYasha milyen, ha felbukkan a bátyja! – Kagome kifújta magát, és megdörzsölte a jobb lábát.

- Ez… ez nem csak Sesshoumaru szaga… hanem a véréé is…- InuYasha futott, ahogy a lába bírta. Bár nem mutatta ki, de legbelül igenis aggódott bátyjáért, és félt, hogy utolsó családtagját is elveszíti. Már jó ideje rohant, amikor meglátta

Sesshoumarut, talpig vérrel borítva, Naraku ellen küzdeni.

- Hagyd őt Naraku! Meghalsz!- InuYasha egy hatalmas erejű szélbordát küldött a szellem felé, aki még idejében elmenekült, és már csak elhalkuló hangját hallották: Meghaltok…

InuYasha lassan bátyja felé közeledett. A youkai térdre rogyott, nagyon súlyosak voltak a sérülései. A félszellem elborzadva nézte Sesshoumarut, ahogy a saját vérében térdel. Végül elszánta magát, és felsegítette a hideg tekintetű szellemet, a többiek pedig épp most értek oda, és értetlenül nézték a fivéreket.

-         InuYasha, mi történt?- kérdezte Miroku.

-         Ne törődj vele! El kell látnunk a sérüléseit! Sango, segíts feltenni Kirarára!- a szellemirtó furán nézett a hanyoura, de segített neki, és végül nagy nehézségek árán felszenvedték a szellemet, aki idő közben elájult a vérveszteségtől.

Kagome felült InuYasha hátára, és elindultak Kaede anyó faluja felé.

-         Kaede anyó, segítened kell!- mondta InuYasha, miközben becipelte bátyját a kunyhóba. Az anyó értetlenül nézte InuYashát.

-         Mi történt vele?- kérdezte végül, miközben elborzadva bámulta a szellem mellkasán tátongó óriási vérző sebet.

-         Naraku.- InuYasha kimen, leült a kunyhó elé, és kezébe temette arcát. „Mi lesz ha meghal? És én sohasem békülhettem ki vele… „

Kagome odament hozzá, és leült mellé, míg Miroku és Sango elindultak élelmet keresni a faluban.

-         Mi történt?- kérdezte a lány. Majd hirtelen meghátrált, ahogy meglátta szerelmét. Sírt. InuYasha sírt a bátyja miatt. Így, könnyektől maszatos arccal úgy nézett ki, mint egy összetört kisfiú. Kagome megölelte a félszellemet, aki hozzábújt.

-         Félek.- mondta InuYasha- Félek hogy elvesztem őt is.

-         Őt IS?- Kagome nem értette a célzást.

-         Először apám, aztán anyám halt meg, már csak Sesshoumaru maradt a családomból. Ha ő is meghal…

-         Értem. Nyugodj meg, Kaede anyó mindent megtesz érte!- Kagome a kunyhó felé pillantott, ahonnan az anyó lépett ki. InuYasha rögtön felugrott.

-         Mi történt vele? Él még?- InuYasha elkeseredetten nézte az anyót.

-         Még él. – a hanyou megkönnyebbülten sóhajtott. - De nagyon súlyos a sérülése. Nem tudom, miért, de a sebe nagyon vérzik. Mintha nem is a sérülése okozná a dolgot… Hanem a lelkében történne valami, ami akadályozza a gyógyulását. Ha megbocsátotok, el kell mennem a fogadóba, egy szellem miatt.

-         Bemegyek hozzá.- szólt a hanyou. Kagome bólintott, majd az anyó után sietett.

A félszellem belépett a kunyhóba. Leült bátyja mellé, és újra előtört belőle a sírás. Nem akarta elveszíteni utolsó családtagját, hisz nem mutatta ki, de igenis szerette fivérét. Ekkor egy elhaló hangot hallott:

- Öcsi, miért sírsz? Csak azt ne mondd hogy miattam.

InuYasha hang irányába fordult, és szíve megtelt örömmel. Bátyja kérdőn, mégis szokásos rideg tekintetével nézett rá. Gyorsan letörölte könnyeit, amik már az öröm miatt folytak le arcán.

-         És ha igen?- Sesshoumaru meghökkenve nézett rá.- Képzeld, igenis aggódtam miattad! Talán baj? Nem aggódhatok a saját testvéremért?

A youkai meglepetten nézte öccsét. „Miattam sírt? Hogy lehet ez? Talán, mégsem utál annyira mint hittem? Talán… Még lehetünk IGAZI testvérek… Ahogy már annyiszor vágytam rá.”

- Jólvan na. – visszavette szokásos cseppet sem érzelemmel teli arcát.- Csak nem hittem volna, hogy egyszer még aggódni fogsz értem, korcs…

InuYasha meghallotta az utolsó szót, és újra elszomorodott. „Hogy is képzelhettem, hogy újra IGAZI testvérek lehetünk…”.

Sesshoumaru észrevette öccse tekintetét, és megbánta előző mondatát.

-         InuYasha…Valamit el kell mondanom.-  a hanyou bátyjára nézett, és észrevett valamit annak aranybarna szemeiben. Talán… Érzelmeket?

-         Mit?- kérdezte a fiú.

-         Tudod… Apánk halála után, gyűlöltelek téged és Izayoit, mert úgy éreztem elvettétek tőlem őt. De azóta sokat gondolkodtam, és rájöttem, hogy akkor még máshogy vélekedtem rólad. Csak egy szánalmas korcsnak tartottalak. De már rájöttem, hogy te az öcsém vagy, és mi ketten IGAZI testvérek vagyunk, nem utálhatjuk egymást az idők végezetéig…

InuYasha nem hitte el amit hallott. IGAZI testvérek?

-         Tudod… Én is így gondoltam. –a hanyou elmosolyodott.- Akármennyire is utáltalak régen, a bátyám vagy, és ez így is marad!

Mind a ketten elmosolyodtak, és megölelték egymást. Sesshoumaru is mosolygott, végre kimutatta érzéseit, akárcsak az öccse.

Ekkor lépett be az ajtón Kagome és Kaede anyó, akik megtorpantak az ajtóban, és leesett állal bámulták a két fivért. Mögöttük Miroku és Sango álltak szó szerint tátott szájjal. Nem hitték el amit látnak.  Ez a két örökös ellenség, most mosolyogva, egymást átölelve egy légtérben tartózkodnak?

-         Khm…- Kagome ocsúdott fel először. InuYasha az ajtó felé nézett, szeme azonban nem Kagomén, hanem Sangon, jobban mondva a kaján állapodott meg.

-         Együnk!- mondta a félvér.

A többiek is bejöttek, leültek, és még mindig hitetlenkedve nézték a testvérpárt, akik evés közben nevetve beszélgettek arról, milyenek voltak kiskorukban. Este mielőtt lefeküdtek, Kagome és InuYasha kimentek sétálni az erdőbe. Egy darabig némán, kézenfogva sétáltak, míg végül a lány törte meg a csendet.

- Mond csak InuYasha… Kibékültetek?

A hanyou elvigyorodott.

- Szerinted?- mosolyogva felemelte szerelmét, és kiabált örömében.

- Szeretlek! És boldog vagyok!- ordította.

- Jólvan, elhiszem, de tegyél le!- Kagome mosolyogva ölelte át szerelmét, és visszamentek a kunyhóba aludni.

Másnap reggel Kaede anyó megnézte Sesshoumaru sebét. Amint leszedte a kötést…

-         Eltűnt!- szólt meglepetten.

-         Micsoda?- kérdezte Sango.

-         A sérülése! Sesshoumaru sérülése eltűnt!- ekkor lépett be InuYasha.

-         De hát ez hogy lehet?

-         Fogalmam sincs, gyermekem.- szólt az anyó, ám belül igenis tudta: InuYasha szeretete kellett ahhoz, hogy a youkai rendbejöjjön…

Mielőtt elindultak Kaede anyótól, InuYasha bejelentésre készült.

-         Ha nem okoz nektek gondot, Sesshoumaru mostantól velünk utazik!

Kagome odalépett a hanyouhoz.

-         Ugyan már, miért lenne gond? Én örülök hogy kibékültetek!

-         Mi is!- szóltak Sango és Miroku, akinek egy újabb piros tenyérnyom díszelgett az arcán.

-         Akkor menjünk!- szólt a hanyou, és bátyja mellé lépett.

-         Köszönünk mindent Kaede anyó!

-         Én is köszönöm, hogy ellátta a sérülésem, anyó.- szólt Sesshoumaru.

-         Nagyon szívesen gyermekeim!- az anyó mosolyogva intett a távolodó csapatnak.

Azok pedig mind nevetve vetették bele magukat az ismeretlenbe: Naraku legyőzésének rögös, de reményeik szerint sikeres útjára…