o0o0o0o0o0oo0o

Egy műanyag poharat nyomnak a kezembe, benne puha szalvétacsomóval. Kérdő tekintetemre csupán a nézd meg feleletet kaptam. De mi lehet olyan érdekes egy köteg szalvétában?
Kihúztam a pohárból. Mintha valami lenne benne... Leteszem az asztalra, és széthúzom. Egy kicsi üvegelefánt feje kandikál ki a csomagból.
Óvatosan felveszem, és némán gyönyörködöm benne. Olyan kicsi, és törékeny... És annyira szép.
A nagypapám ajándéka, mondták. Istenem... Drága papa... Hát ezt vetted nekem? Ezt a gyönyörűséget? Köszönöm!
Amilyen finoman csak tudom, elrejtem a szekrényemben. Pólók és pulóverek mögé, nehogy eltörjön. De egyre jobban hiányzik. Látni szeretném az apró lábakat, az arany színű füleket... A szépséget.
Előveszem, és jól látható helyre teszem. Naphosszat el tudnám nézni... Olyan szép. Istenem annyira szép! A picike ormánya felfelé áll. És mosolyog. Ahogyan én is.
Minden egyes nap nézem, és a napok múltával egyre jobban szívemhez nő. Néha-néha leveszem, óvatosan, megsimogatom és visszateszem; másik helyre, hogy biztosan le ne essen, el ne törjön. Azt nem élném túl.
És ha ránézek, eszembe jut a nagypapám. Az a kedves ember... Ősz hajával, és mindig cinkos mosolyával, ahogy seprűvel kergeti a csirkéket, vagy fát vág télre; ahogyan az unokaöcsémmel játszik, vagy pöröl nagymamámmal.
És eszembe jut, hogy mennyire szeretem. És mennyire fog fájni ha elmegy. Nem akarom hogy elmenjen.
Minden egyes pillantásom az elefántnak, neki is szól. Hiszen tőle kaptam. És vigyázni fogok rá. Mert annyira gyönyörű.

Tán egy hónappal később, estefelé, újra elővenném az kicsi elefántomat. De ahogy a szekrényre nézek, nincs ott. Kapkodom a fejem, vajon hol lehet.
Nagy sóhajjal lépek a polchoz: ott van. De olyan furcsa...

Kezembe veszem, de rögtön vissza is helyezem, mert félő hogy leejtem: hisze ez törött!
Eltört a szépséges elefántom! Nincs meg egy lába, és csak a fél fülét látom, a csodaormány is megcsonkult.

Idegesen átrobogok édesanyámhoz: hát mi lett az én elefántommal?
Édesanyám pedig felel: levertem. Ne izgulj, kapsz másikat.

Másikat?

Nem kell másik!

Csak ő kell!

Lerogyok a székbe, és kezembe temetem az arcomat. Zokogok.
Másik elefánt? Másik szépség? Talmi gyönyörűség?
Nem kellenek!
Csak ez... Csak ez, amit nagypapámtól kaptam. Ha nem tőle lenne, nem fájna ennyire: de ez az ő ajándéka. Egy emlék tőle. Ami most már sosem lesz olyan mint régen.
Az elefánt nem mosolyog már. És én sem. Csak sírok.

Eltört az üvegelefánt, és eltört bennem is valami.

Amit már nem lehet megragasztani.