Cím: Always, forever, together, but never again
Szerző: Zsuzsee
Kategória: nem anime, HP, Drarry
Szereplők: Harry P., Draco M., Hermione G., Ron W., Blaise Z., Ginny W., Aberforth D., Remus L., N. Tonks, Fred/George W., Sirius B., más szereplő, saját szereplő
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: slash, durva nyelvezet

Leírás: Ismerős sztori: Harry és Draco jártak, szétmentek, aurornak tanultak, majd Harry Olaszországba cuccolt, Draco pedig a minisztériumban maradt, hogy dolgozzon a papírmunkán. Amit mellesleg utál. Aztán kedvenc kis túlélőnk visszajön, szexin és kontaktlencsével, mint mindig. Hoz magával valakit, mint mindig, és természetesen felkavarja a város és Draco életét, mert ezt várjuk tőle :)

o0o0o0o0o0o0o0o0o

2.fejezet

- Bocs, ne haragudj... – morogtam fel sem nézve, és lehajoltam összeszedni áldozatom pergamenjeit. Felegyenesedtem, hogy visszaadjam őket, de...
- Harry... - A papírok kicsúsztak a kezemből, és újfent a földön landoltak. Gúnyos mosollyal begyűjtöd őket egy Invito segítségével.
- Malfoy – biccentesz. – Beengednél? Ez már az én irodám is.
- Hogy mi?!
- Ronéknak most feladatuk van, ezért Taylor hozzátok rakott be. – Óvatosan beoldalazol mellettem. Csak képzelődtem, vagy a kezed tényleg súrolta az enyémet?
Ja, és mellesleg, a főnököt kinyírom. Leavadázom. De előtte megsütöm nyárson, és megkérdezem, milyen virágot szeretne a temetésére. Aztán...
- Nem indultál valahova, Malfoy? – zökkent ki hangod a gondolataimból. Döbbenten veszem tudomásul, hogy az irodánk immár négyszemélyes, hála a gyors tértágító-bűbájodnak. Komolyan, tisztára a Szükség Szobájában érzem magam.
- Ja, de... – motyogom. Gyerünk Draco, mondj valamit!
- Nincs szemüveged. – Hát nem pont ezt...
- Igen – válaszolsz, miközben kipakolod a cuccaidat - , elég zavaró volt akció közben.
- És... – Na most, valami frappánsat! Menni fog! – Olyan a hajad, mint harmadikban. – Merlinre... Draco Malfoy, te barom! Úgy viselkedsz mint egy szűzlány az első randin!
- Igen, a tiéd is. – Felemeled a fejed. – Malfoy, jól vagy? Olyan piros a fejed. Nézesd meg magad Hermionével.
Nem, nekem elég egy pszichiáter is. – Jó, majd elmegyek hozzá. Most... Kimegyek egy cigire.
- Ha összefutsz Ginnyvel, üzenem, hogy látni szeretném.
Bólintok, és behúzom magam után az ajtót. Aztán úgy ahogy vagyok, belefejelek a szemközti falba. Ennyit igazán megérdemlek.

- Szerintem csak izgatott voltál.
- Nem Hermione. Csak szimplán hülye.
- Igen, ez a másik lehetséges alternatíva.
- Kösz.
- Neked bármikor.
Hermionéék konyhájában ültünk, pontosabban csak a barna hajú nő ült, én a konyhapultnak dőlve néztem ki az ablakon, ahol a kis Lily éppen Csámpással játszott.
Ez a macska sosem öregszik meg?! Pont mint Sirius... Már túl a negyvenen, túl megannyi csatán az ember elvárja tőle, hogy nyugodtan üljön otthon. Nyugdíjba-menős korszakba lépett, amiről persze hallani sem akar. Inkább úgy rohangál ide-oda, mint a mérgezett patkány. Főleg Lily után.

- Szóval, mi is történt, miután értelmes ember módjára lefejelted a falat?
- Semmi – sóhajtok. – Kimentem, cigiztem, visszamentem, Potter nem volt bent. Fogtam a cuccom, beteget jelentettem Taylornál, és ide jöttem.
- Szóval elmenekültél – csóválja a fejét Hermione.
- Nem! – vágom rá gyorsabban, mint akartam. – Én csak... Elmenekültem.
Barátnőm bólint. – Kösz hogy egyetértesz. Na de – feláll, és pálcájával a szekrény felé int, mire kirepül belőle két tál, és egy zsák krumpli is felemelkedik a földről – a főzés elől nem menekülhetsz! Pakold le az arisztokrata hátsód arra a székre, és ess neki!
- Igenis, asszonyom! – kiáltom, összecsapva a sarkam. Hermione mosolyogva lát neki a többi zöldségnek, én pedig a szomorúan fekvő burgonyákhoz lépek. Na, ne nézzetek így. Úgyis leves lesz belőletek.

- Megjöttem! – hallatszott Ron hangja a nappaliból. Hermione intett, hogy menjek ki hozzá, mert ő leendő ebédünkkel van elfoglalva.
- Szeva Draco – köszönt aurortársam.
- Én is örvendek a találkozásnak, Ronald – hajolok meg a vörös hajú előtt, aki a vállamba bokszol.
- Maradj már. Mi a pálya? Találkoztál Harryvel?
- Aha – bólintok. – Mellénk lett beosztva.
Ron elhúzta a száját. Átérzi a helyzetem. Néha bírom a pasast.
- Meghívtam őt is ebédre. Meg még pár embert a Rendből. – Oké, visszaszívtam. – És hol a lányom?
- Melyik? – kérdezek vissza szórakozottan. Kicsit letaglózott a Harrys ebéd gondolata.
- Miért, hány van te lángész? Áhh, már hallom...

Mire feleszméltem, egy kis kék kupac, egy „Apuuuu” kiáltással Ron nyakába vetette magát. – Hoztál valamit, apu?
A férfi gondolkodó fintort vágott, mire Lily elnevette magát.
- Hát – felelte végül -, lehet hogy beugrottam ma az Abszol útra, és mintha elküldtem volna pár doboz tökös derelyét Pulival és Achilesszel... – Ron megvakarta a fejét. – Nézd meg a szobádban!
A kislány felugrott, és felrohant a lépcsőn, mi pedig visszamentünk a konyhába.

- Szia drágám. Szuper illatok! – Ron belecsókolt felesége nyakába, mire az összerándult.
- Ne, tudod hogy csikis vagyok – mosolygott a nő. – Hol van Lily?
- Felment Puliért meg az édességéért.
- Elkényezteted, és elhízik – morogta Hermione.
Ron lehuppant mellém. – A te alkatodat örökölte. Hízásra képtelen – magyarázta.
- De szerencsére a haja a tiéd. Ne vedd sértésnek, Her’, de Arthur sosem bocsátotta volna meg, ha barna Weasley születik a családba – vigyorogtam. Léptek hallatszottak, majd Lily futott be a konyhába.
- Papa, becsaptál! – Ron ártatlan képpel vállat vont. – Nem is tökös derelye volt, hanem kondéros keksz! Ja, és volt mellette egy levél D bácsinak.
Ron elvette a levelet a kislánytól, majd rápillantott, és felém nyújtotta.
- Harrytől jött – mondta. – Biztos látta Pulit, és odaadta neki.
- De honnan tudta hogy itt vagyok? – kérdem, miközben bontogatom a levelet. – Amúgy kösz Lil’!
- Nincs mit, D bácsi – a kislány visszafutott Csámpáshoz a kertbe.
- Nem biztos, hogy tudta – szól közbe Hermione. – Lehet, hogy nem tudja a címed, és gondolta, hogy innen eljut hozzád.
- Gondolod, hogy van annyi esze? – kérdezte Ron, majd elhajolt egy felé repülő répa elől. – Oké, csak kérdeztem! És, mit ír? – fordult hozzám.
- Azt kéri, menjek át hozzá, amilyen hamar csak tudok – válaszolok, majd szemem megakad valamin, és felnyögök.
- Ez nem lehet igaz... Nézd a címet! – Ron orra alá dugom a pergament.
- De hát... Ez a melletted levő ház!

Egyenesen a házam kapujának takarásába hoppanálok, így ha meg is lát valaki a mugli szomszédaim közül, nem fogják furcsállni hirtelen feltűnésem.
Én viszont furcsállom, hogy éppen Potter, éppen ebben az utcában, éppen a mellettem levő házat vette meg. Véletlen? Vagy a Sors? Hát ha az utóbbi, akkor Sors-pajtás jól teszi, ha felmond, összeszedi a legszükségesebbeket, és vesz egy csak oda szóló jegyet Új-Zélandra, vagy még messzebb. Mondjuk egy másik bolygóra.
Nagyot sóhajtok.
Egyáltalán mit akarsz tőlem? Biztos nem tart sokáig, mert két óra múlva ebéd Ronéknál, amire te is hivatalos vagy.

A kapud elé lépek, és a csengőt keresem. Amit nem találok, van viszont helyette egy oroszlánfej a kapun, rajta egy szöveggel: „Ha pálca, akkor neked csak Alohomora!” Gyanítom, ez a szöveg mugliknak láthatatlan. Elmés.
Óvatosan előhúzom a pálcám, és kabátom takarásában a zárra szegezem.
- Alohomora! - Kattan a zár, és belépek az udvarra. Csinos kert. Apró, fehér kövekkel felszórt út visz az ajtóig, kétoldalt rengeteg gömbtuja. Szeretem a gömbtujákat.

Kopognék, de az ajtónál újabb akadályba ütközök.
- Kezdesz idegesíteni Potter – morgok, miközben az ajtón lévő bronz oroszlánt nézem, ami lassan kinyitja a szemét.
- Jelszó? – kérdezte halk, mély hangon.
- Baszd meg Potter, ez nem a Roxfort! – Idegesen túrok a hajamba. Jelszó... Merlin szent seprűfényező-készlete, csak hogy mást ne mondjak... Na jó, akkor próbálkozzunk.
- Milyen jelszót találhatott ki Potter... Öhm... Griffendél? Kard? Béke? Szeretet?
Mindenre egy pislogás volt a válasz. Az ajtó előtt vibráló mágikus pajzs meg sem mozdult.
- Akkor... Roxfort? Szellemszállás? – Pislogás. – Tekergők? Holdsáp? Tapmancs? Ágas? Dumbledore?? – Miért érzem úgy, hogy valaki áll az ajtó túloldalán, és jót röhög rajtam?
- Lily? Oké Potter – emelem fel a hangom - , feladom, hallod? Képtelen vagyok megfejteni... Feladom! Fe... Kitartás?

Meglepetésemre az energiapajzs szertefoszlott, az ajtó pedig kinyílt.
Beléptem. Én. Harry Potter házába. Brr...
Útközben ugyan elképzeltem, hogy bejövök, te a falnak dőlve állsz, és mikor meglátsz, rám veted magad, én letépem a ruháidat, és...
És most itt állok, egy téglalap alakú MARDEKÁR-ZÖLD előszobában. Hát az oroszlánok után nem ezt várja az ember fia... Na de most merre?
- Harry? Öhm... Potter, itt vagy? – Balra egy konyha. Basszameg, mégse... Ez egy tükör. Khm.
Szóval jobbra egy konyha, szemben egy lépcső, balra nappali. Menjünk arra.
- Potter? – belépek a nappaliba.

Ha nem tudom, ki lakik itt, simán elhinném, hogy egy mugli. Van itt TV, bőrkanapé, üvegszekrény, számítógép, üvegasztal, különféle lejátszók. Modern kis viskó, az tuti.
Megfordulok, hogy tovább keresselek, de ijedtemben hátraugrok.
- Potter a szívbajt hozod rám! – Megjegyzés: ijesztő vagy két centiről.
- Pedig vicces voltál – vigyorogsz.
- Örülök, biztosra vettem hogy jól szórakozol.
Vállat vonsz. – Perelj be. De ha már ilyen ügyesen megfejtetted a jelszót, kerülj beljebb! – mutatsz a kanapé felé. – Valamit inni?
Nemet intek a fejemmel, és lezuttyanok az egyik karosszékbe. – Beszélni akartál velem.
- Igen. – Arcod elkomorul, ahogy leülsz velem szembe a kanapéra, könyököddel a térdeidre támaszkodva. – De nem lesz kellemes, előre szólok. Ha úgy érzed most nem megfelelő, akkor...
- Ne kímélj.
- Nos... Mint tudod, az utóbbi időben Nottékat üldöztem, mert azt a fülest kaptuk, hogy Rómában vannak. A múlt héten elkaptam őket, és meghaltak, miközben harcoltunk.
- És ez olyan szörnyű számomra?
- Természetesen nem. – Ajjajj... Nem tetszik nekem ez a kimért stílus. Valami nagy baj van.

- Miután meghaltak – folytatod -, felkerestük a búvóhelyüket. És találtunk náluk valamit, ami ismerőt lehet neked. Bevallom, átkutattuk, de muszáj volt. Invito láda!
Az egyik polcról a hátam mögül egy láda röppen a kezedbe. Elém teszed az asztalra.
- Ez... – Hirtelen úgy érzem, megfulladok. A ládán egy hatalmas M betű van, amin egy kígyó tekergőzik, mögötte pedig egy pálca és egy kard keresztben. A Malfoy-címer. És azt is tudom, mi van benne.
- Sajnálom, Draco – mondod halkan. – Őt is megtaláltuk, nem messze.
- Meghalt?
Nem is kell odanéznem, hogy lássam, ahogy bólintasz.
Ez a láda anyámé volt. Apám halála után bujkált, árulásáért üldözték a halálfalók. Hát végül megtalálták.

Elém teszel egy poharat. Lángnyelv-whiskey, ha nem csal az orrom. Felhajtom, és tovább bámulom a ládát.
Fényképek vannak benne, meg gyerekcipők. Emlékek, amik fontosak voltak anyámnak, amiket nem akart elhagyni. Évek óta nem beszéltem vele, valahol számítottam a halálára, de... Nehéz felfogni.

- Köszönöm hogy elhoztátok – bökök rá a ládára kissé kábán.
- Semmiség. Te is ott leszel ma Ronéknál?
- Hogyan? – nézek fel. – Ja... Igen. Meg páran a Rendből.

Kinyitod a szád, de hirtelen halk énekszó hallatszik az emeletről. Egy lány hangja.
Egy csapásra kitisztul a fejem. Felpattanok. Ez már sok egyszerre...
- Ez csak Lessa – közlöd mosolyogva.
- Örülök- vetem oda, és elindulok kifelé, kezemben a ládával. – Bocs hogy megzavartalak titeket, menj csak fel hozzá, biztos ellesztek még ebédig.
- Mi? Malfoy, ő a...

Végig se hallgatlak, átvágok a kerten, és a kapu előtt hoppanálok, a saját ajtóm elé. Nem érdekel ki lát, nincs erőm gyalogolni.