Cím: Always, forever, together, but never again
Szerző: Zsuzsee
Kategória: nem anime, HP, Drarry
Szereplők: Harry P., Draco M., Hermione G., Ron W., Blaise Z., Ginny W., Aberforth D., Remus L., N. Tonks, Fred/George W., Sirius B., más szereplő, saját szereplő
Korhatár: 14
Figyelmeztetések: slash, durva nyelvezet

Leírás: Ismerős sztori: Harry és Draco jártak, szétmentek, aurornak tanultak, majd Harry Olaszországba cuccolt, Draco pedig a minisztériumban maradt, hogy dolgozzon a papírmunkán. Amit mellesleg utál. Aztán kedvenc kis túlélőnk visszajön, szexin és kontaktlencsével, mint mindig. Hoz magával valakit, mint mindig, és természetesen felkavarja a város és Draco életét, mert ezt várjuk tőle :)

o0o0o0o0o0o0o0o0o

4.fejezet

- Na végre! – rikkantotta Ron, mikor beléd kapaszkodva kisétálok az udvarra. – Ehetünk!
- Na de Rhon, hogy le’etsz ilyen modorhtalan? Gyerhe, Drhaco, ülj ide – húzta ki Fleur a mellette álló széket. Szívesen elfogadtam volna, de volt mellette még egy üres szék.
Ami azt jelenti, ha leülök, te leülsz mellém. Egyenlő itt nem lesz ebéd...
Megfontolandó ajánlat.

- Drhaco?
- Bocsánat, elgondolkodtam...
- Megértelek, ha nem akarsz leülni Fleur mellé – nézett rám Bill együttérzően, majd feleségéhez fordult. – Amilyen csúnya vagy drágám, még elvennéd az étvágyát – vigyorgott, mire Fleur kacagva rácsapott a kezére.
Szerencsére a problémám megoldódott, mivel te, megkerülve az asztalt leültél Kingsley és Oliver közé, így én nyugodtan helyet foglalhattam Fleur mellett. Aztán megjelent Ginny, és lehuppant mellém.
- Jobban vagy? – kérdezte.
- Igen, köszi. Egyébként te ho... – a mondandómat félbeszakította Hermione, aki épp a háta mögé állva végzett létszámellenőrzést.

- ... huszonhat, huszonhét, huszonnyolc... Hol vannak a gyerekek? – ráncolta a homlokát a nő.
- Bent esznek – mondta Ron.
- Miért?
Ron vállat vont.

Én viszont felkaptam a fejem. Most vagy soha.

- Bemegyek hozzájuk – mondtam, és tányérostul felálltam. – Nehogy valami rosszat csináljanak, tudod – kacsintottam Ginnyre, és elindultam befelé.
- Perfe, menj fak – motyogta Ron, és tovább tömte magába a csirkét.

Miután becsuktam a konyhaajtót a hátam mögött, megkönnyebbülten ültem le Lily mellé.
- Szia D bácsi. Miért jöttél be? – kérdezte. A vele szemben ülő Lessa szótlanul nézett rám.
- Hát tudod, itt valahogy nyugodtabban tudok enni – vontam vállat, majd bizalmasan Lessához hajoltam. – Az apja úgy eszik mint egy disznó. – Lily sandítottam, aki épp egy paradicsomfoltot próbált ledörzsölni a pólójáról. - Ahogy elnézem, családban marad...
A kislány elkuncogta magát, mire Lily hozzám vágott egy szelet kenyeret. – Hallom ám D bácsi!
- Miért hívod D bácsinak? – kérdezte Lessa, majd rám nézett. – Mi a neved?
- Ja tényleg – kaptam a fejemhez. – Be sem mutatkoztam. Draco vagyok, Draco Malfoy – mondtam, és kinyújtottam a kezem. Kis tenyerét az enyémnek támasztotta.
- Szép neved van.
- Köszönöm – mosolyogtam.

- Ó a francba! – kiáltott fel mellettem Lily. – Ez a rohadt...
- Liliana Jennifer Weasley! Mit mondtam neked a káromkodásról?
- Ne haragudj D bácsi – nézett rám bűnbánóan - , de ez a folt nem jön ki a pólómból. Ki kell mennem anyuhoz. Meg fog ölni – sóhajtott, és leugrott a székről.
- Miért ölne meg? Egy pálcaintés, és kiszedte a foltot!
- Tudom... De utálja ha úgy eszek mint apu – vigyorgott.
- Ja jó. Ha nem jössz vissza fél órán belül, hívjuk a Varázsbűn-üldözési Főosztályt, hogy Hermione Granger gyilkolt – mondtam, mire Lily bólintott, és kiszaladt az udvarra.

- Nos, úgy tűnik kettesben maradtunk – fordultam Lessa felé. Bólintott, és ujjaival dobolni kezdett az asztalon. A tányérja üres volt, és én se voltam már éhes.
- Mondd csak – néztem rá, miután egy pálcaintéssel eltüntettem a tányérjainkat - , mesélnél nekem Olaszországról? – Ennél jobb témát nem tudok kitalálni.
Lessának csodálkozás ült ki az arcára. Aranyos volt így, tányérnyi szemekkel.
- Még sose jártál ott?
- Bevallom, még sosem. – A kislány egy szempillantás alatt felvidult. Leugrott a székről, és a kezemet megfogva húzni kezdett.
- Gyere velem, vannak nálam fényképek! A papa mondta, hogy hozzam el, hátha Hermione nénit érdekelni fogja, de neked is megmutathatom – csacsogta izgatottan, és a nappali vezetett. – Ülj ide! – mondta. – Behozom a képeket.

Hát Potter... Rémesen édes nevelt lányod van.
Kényelembe helyeztem magam a kanapén. Aztán már csak arra figyeltem fel, hogy Lessa befészkeli magát az ölembe, és egy tasakból fényképeket vesz elő. Elmosolyodtam, és a válla fölött szemügyre vettem őket.

Az első fotón egy copfos kislány álldogált, mellette egy mosolygó szőke hajú nővel.
- Ez a mami és én vagyunk – magyarázta. Kis szünet után hozzátette. – Nem sokkal azelőtt, hogy meghalt.
- Hiányzik, igaz? – kérdeztem, és megsimogattam a hátát.
Lessa szomorkásan elmosolyodott. – Igen, nagyon. Nézd csak! – mutatott a képre. – Ugyanolyan szőke volt, mint te. Szerettem a haját... Mindig illatos volt – mondta csendesen. Egy könnycsepp hullott a fényképre, melyen anya és lánya integettek a kamerának. Éreztem, hogy az én szemem is nedves lesz.
- Ne sírj – öleltem meg. – Anyukád lát téged odafentről. Talán még az én anyukámmal is találkozott. Nem szeretnék, hogy sírjunk.
- A te anyukád is meghalt?
- Igen, nem olyan rég.
- Akkor biztos a mamival van!- A kis arcocska felragyogott. – Biztos sokat beszélgetnek. Lehet, hogy a te anyukád elmeséli az én anyukámnak, hogy milyen rossz voltál gyerekkorodban!
- Hajjaj – nevettem. – Akkor jó sokat fog mesélni neki. De inkább mutasd a következőt.

Lessa letette a képet, és elővette a következőt. Szintén egy copfos kislány, kék szoknyában, egy...
HIPOGRIFF HÁTÁN?!
- Ez is én vagyok, a varázslény-kertben.
- Varázslény-kert? – Lehet, hogy tényleg többször kéne kimozdulnom.
- Igen. Sose voltál még ilyenben?
Megráztam a fejem. – Mi az?
- Hát...- Lessa elgondolkodott. – Olyan, mint egy mugli állatkert. Olyanban már jártál, ugye? Na, ez pont olyan, csak itt nem tigrisek meg elefántok vannak, hanem hipogriffek, tündérmanók, baglyok, sok-sok kígyó, sellők, kákalagok, meg vízfaló óriásférgek!
- Hűha... – A képre néztem. – És nem féltél a hipogrifftől?
Lessa kihúzta magát. – Nem bizony! Sőt, még meg is simogattam, látod? – Felemelte a következő képet, amin kacagva simogatja a hatalmas állatot, ami lehajolt hozzá.
- Nagyszerű...

Csakhogy nekem, akiben még élénken élt a kalandom Csikócsőrrel harmadikban, ez elég gáz. Úgy értem, egy négy éves kislány simán letaperolja, engem meg majdnem legyilkol egy?
Velem lehet a baj.
Teendők lista sokszázadik pont: megsimogatni egy hipogriffet. Felülni a hátára és/vagy nem meghalni közben/utána.

Lessa már mutatta volna a következő fotót, mikor halkan köhintett valaki a nappali ajtajánál.
- Papa! – A kislány kiugrott az ölemből, és odaszaladt hozzád.
- Papa, megmutattam a fényképeket Dracónak, nem baj?
- Dehogy is, kicsim – mosolyogsz, és megsimogattad a világosbarna hajat. – Alessa, nem mész ki játszani kicsit? Lily biztos keres már, fociznak Charlie bácsival és Freddel.
- Foci? – húzta el az orrát Lessa. – Az mi?
- Egy mugli játék – mondom, mire mindketten felém fordultok. – Egy labdát kell rugdosni.

A szemed olyan... Fényes. Ragyog.

- Igen. Na, mész?
Lessa bólintott, és felkapva a képeket kiszaladt.
Te ezzel szemben beléptél, és az ajtóra emelted a pálcád.
- Collo ...
- Potter, mit művelsz?
- ... portus! Bezárom az ajtót.
- Bizonyára nehezedre esett volna a kulcsot használni. – Egy „hagyjálmár” arckifejezéssel leülsz a kanapéval szembeni fotelbe.

- Draco...
Harry...
- Én... sze... öhm...
- Egen?
- Beszélnünk kell.

Paff. Ez a tekintet, ahogy nézel...
Utoljára akkor láttam ezt a fényt a szemedben, mikor még együtt voltunk. Akkor csillogott így ez a két smaragd.
Istenem Harry... Még mindig szeretlek te szemét.

Remélem, nem zúzod porrá a szívem még egyszer.

- És miről? – érdeklődöm, csöppet sem érdeklődő stílusban.
- Rólunk, természetesen.

Természetesen?
Szakítunk, lelécelsz évekre, aztán visszajössz egy gyerekkel... Hát persze, ezek után még olyan természetes, hogy kettőnkről beszéljünk...

- Hallgatlak. – Az egyetlen dolog, amiért hálás vagyok az apámnak, az a tőle örökölt halálosan tökéletes pókerarc.
Vagy fapofa, ki hogy hívja.

Látom hogy nagy levegőt veszel. Nem tudod hol kezd.
- Talán kezd az elején – sóhajtok.
Meglepetten nézel. – Honnan... ?
- Ismerlek, Harry. Sose voltál egy szónoki képességekkel megáldott alak.
Elmosolyodsz.
- Hát akkor Draco, remélem, kényelmesen ülsz.
- Egek... Nem lehetne a rövidebb verziót?
- Nem. Szóval... Gondolom még te is emlékszel arra az estére.

Jól gondolod.

- Mikor megláttalak Pansyvel, elborult az agyam. Csak arra tudtam gondolni, hogy becsaptál, hiszen túl szép volt az egész, hogy igaz legyen. Harry Potter, A Kis Szánalmas újra bedőlt a mardekárosoknak. Mikor utánam jöttél, csak még dühösebb lettem. Persze, gondoltam, jöttél, hogy még belém rúgj egy utolsót. Megmondom őszintén, akkor eszembe se jutott, hogy valóban félreértettem. Mikor másnap elmondtam Ronnak és Hermionénak, ők próbáltak rávenni, hogy beszéljek veled, hogy tisztázzuk a dolgot, de nem akartalak látni. Elhitettem magammal, hogy átvertél, hogy hazugság volt minden, anélkül, hogy megkérdeztelek volna, csak mert nekem így volt kényelmes. Téged okolni mindenért, ahelyett hogy szembe néztem volna a saját hülyeségemmel. Könnyebb volt a megbántott szerepében élnem, mint a megbántóéban.
- A következő évek számomra egyenlőek voltak a pokollal. Minden nap...
- Harry.
- Igen?
- Fogd be.
- Mi...?

Felálltam, és eléd léptem.
- Fejezd be az elszart életed taglalását. Megnyugtatlak, az enyém ugyan ilyen volt, nem szeretném újra hallani. Elárulnád kérlek, mi volt ezzel a célod, hogy idejöttél, és megosztottad velem, hogy mekkora barom voltál?

Te is felálltál, az ablakhoz mentél, és nekitámasztottad a homlokod. Leheletedtől bepárásodott az ablaküveg.
- Amikor elmondtad, hogy igazából Pansy megátkozott, én... – Láttam, hogy ökölbe szorul a kezed. – Draco – fordultál felém -, hat évig szenvedtem nélküled. Hogy nem láttalak, hogy nem érinthettelek meg, hogy nem csókolhattalak meg. Most kiderült, hogy feleslegesen gyötörtük magunkat.
- Harry, ez...
- Kuss. – Elém léptél, és tenyeredet az arcomra simítottad. – Meg tudsz nekem bocsátani? Kérlek... Szeretlek Draco!

És ennyi nekem elég volt.
Magamhoz húztalak, és úgy csókoltalak, mintha az életem függne tőle. Egyik kezem a nyakadon, másikkal a hátad tartottam...
... mert többet nem foglak elengedni.

- Draco...
- Ne, Harry – suttogom a szádba. – Hat kibaszott éve várok erre a csókra. Ne okozz csalódást!

Nem okoztál.

Mikor fél órával később (igen, fél óra) kimentünk – szigorúan kéz a kézben - , mindenki lustán ténfergett az udvaron, eléggé megcsappant létszámban.
Bár a megmaradt vendégsereg jelentős része az ideiglenes udvari kanapén ülve(fekve) emésztett, voltak vállalkozó szelleműek, akik az ebéd közben felszedett kilókat dolgozták le (értsd= Lessa és Lily focizásra kényszerítették az ikreket, Billt, és Charliet).

- Hát ti meg hol voltatok? – nézett fel Ron. – Lemaradtatok Andromeda csokitortájá... – tekintete összekulcsolt ujjainkra tévedt. – Basszus...
- Aha- vigyorogtam. Mögéd álltam, kezeim a derekadra csúsztak. – Amíg ti kajáltatok, mi összejöttünk.

Egy hatalmas sikítás a hátunk mögött, csörömpölés, majd Hermione a nyakunkba vetette magát.
- Édes Merlin, úgy örültök nektek! – nevetett, és mind a kettőnket alaposan megszorongatott.
- Köszi, Hermione - mosolyogtál.

Aztán szép sorban mindenki, aki még ott volt, gratulált. Rontól és Blaisetől még kaptunk egy-egy plusz hátbaverést is, azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha még egyszer elveszítjük egymást, agyonütnek minket. Minimum.
Olyan... bűbájosak.

Még Lily és Lessa is örültek, mert látták hogy boldogok vagyunk, bár az arcukon láttam, hogy nem igazán értik a dolgot. Úgyhogy leültünk, és elmagyaráztuk.
- ... és mi most megint együtt vagyunk.
- Akkor Draco lesz a másik papám? – nézett rám Lessa.

Huh... Oké!
- Igen, prücsök – mosolyogtam, mire a kislány is elvigyorodott. – Az jó. Menjünk Lily! – azzal elszaladtak játszani, mi pedig hátradőltünk a kanapén.

- Hosszú volt ez a nap. És mozgalmas is – sóhajtasz, és a vállamra hajtod a fejed.
- Majd otthon lazíthatsz.
- Nálam otthon vagy nálad otthon?
- Nálam. Lessát itt hagyhatjuk megőrzésre Hermionénak. – Kisimítok egy tincset a homlokodból. Ujjaimat végigfuttatom a villám alakú hegen. – Amíg fürdesz, főzök vacsit.
- Csábító, de tudod, már megvan a vacsorám.
- Mi?
- Te.

Hermione az ablakból nézte Dracót és Harryt. Ginny mellé lépett.
- Olyan aranyosak – mosolygott a vörös haj lány.
- Bizony. – Hermione hátat fordított az ablaknak, és elgondolkodva nézett barátnőjére. – Tudod Ginny, azt hiszem rájöttem, hogy miért nem találnak maguknak a nők érző, gyengéd, törődő, és kedves férfit.
- Miért?
- Mert ezeknek a férfiaknak már mind van pasijuk...


VÉGE

________________________________________________


Hát, tényleg remélem hogy tetszett nektek a történet, még ha sablon is volt :) Én nagyon élveztem az írását, remélem ti is az olvasását.

Külön köszönet egyetlen kis angolpadtársamnak, Larának, aki kedves és önzetlen szavaival mindig tud lelket önteni az emberbe :D
Meg mindenkinek aki egyszer is írt kritikát, köszönöm. Legalább tudtam hogy vannak, akikért érdemes írni :)
Epilógust nem ígérek, anélkül is tudjátok hogy boldogan éltek míg össze nem vesztek újra ;)

oOo
Zsuzsee