|
6.Nahát, nahát...
2007.08.26. 15:34
Yusuke csak egy „mostfogdbevagyhalottvagy” arccal fordult az imiko felé. Szegény Yusuke...
A konyhában lepakoltam kezemből a dolgokat, majd megtámasztottam magam a pulton. A szívem még mindig zakatolt. Aggódtam a bátyámért. Nagyon furcsa volt az a seb. Mintha... Olyan mint egy Arany Bolygó okozta sérülés, de... Az lehetetlen. Akkor mi az?
És miért van Youko alakjában?
Kifújtam a levegőt, és beléptem a nappaliba. Kurama mozdulatlanul feküdt. Sikítva ugrottam oda.
- Mi történt?? Kurama!
- Nyugalom. - lépett mögém Hiei, és lefejtette kezemet bátyám karjáról. - Csak alszik.
Yusuke felé fordultam, aki még mindig görcsösen markolta a szék támláját.
- És vele mi van?
- Megkérdezte Kuramától hogy van, ő meg finoman közölte vele hogy nem túl jól.
- Finoman?! - ugrott fel Yusuke. - A képembe üvöltött! A füleim majd leestek!
Nevetve álltam fel. Hát igen... A drága bátyuskám tud néha egy kicsit... rémisztő lenni. Főleg Youkoként.
- Ne izgulj. Ha ideges, ki kell töltenie a dühét.
- Na de rajtam?!
- Kiskoromban én is kaptam ebből. Sokszor. De holnap már emlékezni sem fog rá.
Yusuke egy „Remélem is!” fejjel vonult ki a konyhába. Gondolom, kávét csinálni. Én magam alá húztam a széket, és Hieire néztem.
- Mi az a lábán?
- Azt hittem rájöttél.
- De az nem lehet... - csóváltam a fejem. - Ki tette?
- Leroux. És lehetséges.
Felpattantam.
- Hiei, ne légy nevetséges! Az Arany Bolygó technika elsajátítása rettentő nehéz feladat, még a legjobbak közül is csak néhányan képesek rá!
- Én is ezt hittem! - csattant fel a tűzdémon. - De elhiszem Kuramának amit mond!
- Szerinted én nem?! De ha valóban Leroux volt, fennáll a kérdés: hogyan? Amikor legutóbb harcolt veletek, az ereje alig volt nagyobb mint egy közönséges C középosztálybeli démoné.
- De már akkor is képes volt elrabolni engem... - morogta. - És megidézett egy olyan erőblokkolót, amit nem tudtak áttörni.
Esetlenül visszaültem a székre.
- Hiei... Szerintem nem tudunk mi még semmit erről az alakról...
***
- Meglepődtetek, mi?- Leroux egy fotelban feküdt, kényelmesen kinyújtóztatva tagjait. Előtte egy tálban gyümölcsök, a falon pedig egy képernyő, ahonnan kedvtelve figyelte a Kuramáék házában történő eseményeket. Majd hátra fordult, ahol a sötétben egy alak térdelt, kezei a falhoz voltak láncolva. - Kösz hogy átengedted a privát szobádat, tesókám!
- Nem emlékszem hogy megkérdezted... - felelte gúnyosan az alak. - Ahogyan azt sem, hogy elveheted-e az erőm!- kiáltotta most már dühösen.
- Nincs szükségem az engedélyedre, Mukuro. - Leroux felállt, és közelebb sétált nővéréhez. - Hála a te kis Arany Bolygódnak, hamarosan mind halottak lesznek. - a képernyőre bökött. - És akkor... Az ő erejük is az enyém lesz. Ha a te hatalmad egyesítem Kurama erejével, nem lesz nálam hatalmasabb démon az Alvilágban!
- De a kulcsszó a ha, drága öcsém. Azt hiszed egyet csettintesz, és Youko ereje máris a tiéd? Ugyan kérlek. Még ha őt magát le is győzöd, amiben persze erősen kételkedem, ott lesz majd vele Hiei, Yusuke, sőt! Ha akarják, könnyen visszahozhatják Kuro... - Mukuro arcán hatalmas pofon csattant.
- Ki ne merészeld mondani azt a nevet! - sziszegte Leroux, majd hajánál fogva felrántotta a nőt a földről.
- Ő már halott. Réges-rég meghalt. NEM HOZHATJÁK VISSZA! - üvöltötte a férfi, majd elengedte nővérét, és kilépett az ajtón. Mukuro a képernyő felé fordította az arcát.
- Tévedsz, öcskös. Tévedsz!
***
- Anyád Kuwabara!
Kinyitottam a szemem. Elaludtam volna? Felemeltem a fejem párnaként használt kezeimről, de nyomban vissza is húztam, utat adva ezzel egy 300 km/h sebességgel száguldó párnának.
- Mi a...
Rögtön a párna után Yusuke húzta el mellettem a nem létező csíkot, útközben odakiáltva egy „bocs Kirá”-t. Áh... Semmi gond.
Felálltam, és kinyújtóztattam meggémberedett tagjaimat, közben Urameshi után néztem. Éppen Kuwabarát kergette be a konyhába, majd onnan ki, fel az emeletre, pontosan be a szobámba. Gondolom én, legalábbis. Mindenesetre a falról leeső képek csörömpölését megismertem. Vajon mit művelt már megint Kazuma, amiért Yus... uke ennyire bedühödött rá? Mindegy. Majd kiheveri. Ha meg nem... Agyő, Kuwabara!
Nagyokat ásítva kicsoszogtam a konyhába, hogy megigyam a reggeli kakaómat, amit az utóbbi időben rendszeresen elfelejtettem. Mivel még elég álmos voltam, fejemet lehajtva közlekedtem a lakásban. A kanapé háta mögött sétáltam el. Nem néztem oda, de hallottam a szuszogást, ezért feltételeztem hogy még mindig a bátyám húzza a lóbőrt. Azonban a konyhába kiérve, minthogy még mindig lefelé néztem, az első dolog amit megpillantottam, egy ezüst rókafarok volt.
A sikításomba beleremegett a ház. Jó öt perc kellett mire leesett, hogy a farok gazdája Kurama. Mármint a rókafaroké, mielőtt félreértenétek... Ez a mai társadalom hajlamos rá.
Kézifék behúz! Kurama miért van még mindig Youko testében?
- Hé Kira! Jól vagy? - állt mellém bátyám, és felhúzott a földről.
- I...gen. De...- végignéztem rajta. Egy fehér térdnadrág volt rajta, bár inkább csak Shuichinek volt térdig érő, Youkonak jóval a térde fölött ért véget. A nadrág alól kikandikált a combját átfutó kötés széle.
- Jobban van a lábad? - kérdeztem aztán, és leültem a konyhaasztalhoz.
- Sokkal. Az a kenőcs használt. Bár... Fájt mint az Isten csapása.
- Bocs. - kuncogtam. - Ugye tudod hogy kegyetlenül ráijesztettél Yusukéra?
Bátyám zavartan vakargatta a tarkóját. - Iigen... Az a helyzet hogy kerestem is reggel, de Hiei szerint még éjjel hazament.
- Hiei még itt van?
- Legutóbb a nappaliban ücsörgött.
- Ja... Szóval ő durmol a kanapén. - mosolyogtam. - Na és, mi a reggeli?
- A reggeli!- kapott észbe Kurama, és fel akart ugrani, de éles fájdalom nyilallt lábába, és visszarogyott a székre. Én rögtön mellette teremtem.
- Hékás... Óvatosan az ilyen mozdulatokkal. Szóval, mit kell megmenteni?
- Rántotta...- mondta. A gázhoz léptem, és lekaptam róla a serpenyőt. A tojás alja egy kicsit megfeketedett, de ahogy nézem még ehető.
Kikanalaztam három tányérba, és a konyhaasztalra ügyeskedtem őket. Elővarázsoltam a szekrényből három poharat, narancslét töltöttem bele, majd a másik szekrényben kenyér után kutattam. Miután azt is az asztalra pakoltam, elindultam a nappaliba, hogy felkeltsem Hieit. Kurama még egy másodpercre elkapott, és puszit nyomott az arcomra.
- Na menj, te Rántották Hőse. - mosolygott.
Hieit felkelteni nehezebb feladat volt, mint hittem. Én úgy tudtam, csak felületesen szokott aludni, de most az Istennek sem akart felkelni. Először csak szólongattam, majd a fülébe üvöltöttem. Később párnákkal dobáltam, de mivel ez sem bizonyult hatásosnak, lezuttyantam a földre. Kurama már végzett az általam hősiesen megmentett reggelivel, és most a lépcsőn ülve figyelte, mit művelek az imikoval. Következő ötletem volt kardjának orvul történő elrablása. Miután erre sem reagált, kezdtem azt hinni hogy meghalt, vagy elvitték a lelkét, vagy hasonlók. Kurama felvilágosított, hogy mozog a mellkasa, tehát él. De jó.
DE KELLJEN MÁR FEL, AZ ISTENIT!
Végső elkeseredésemben kisétáltam a konyhába. Kurama nyilván azt hihette feladtam, ezért elindult az emeletre. A következő pillanatban csak annyit észlelt, hogy a konyhából rohanok ki, fejemen egy lábossal, kezemben fakanállal. Hangos csatakiáltással felugrottam, és vészesen száguldottam a kanapén szunyókáló Hiei felé, aki az utolsópercben felnyitotta karmazsin szemeit, és elugrott. Aminek következtében természetesen én az immár üres ülőalkalmatosságra zuhantam, hatalmasat borulva. Arccal előre, ezt már mondanom sem kell.
- Na ezt nevezem én pofára esésnek...- jegyezte meg Kurama, és fejét csóválva nevetett.
- Irtó vicces...- morogtam. - Ez a hülye fakanál beleállt a májamba!
- Kellett neked teljes harci öltözékben letámadnod!- szólt gúnyosan Hiei, és a konyha felé indult, nyomában egy bosszús velem.
- Ha kegyeskedtél volna felkelni, nem lett volna szükség erre. - leemeltem fejemről a kissé behorpadt lábost, és visszadugtam a szekrénybe. A fakanálról nem nyilatkozom.
- Ébren voltam.
- Akkor meg?
- Vicces voltál ahogy szerencsétlenkedsz.
- Ja, halálra kacagtam magam!- mondtam morcosan, és fájós oldalamat dörzsölgetve ültem neki reggelimnek. Ahogy számítottam, Hiei pillanatok alatt eltüntette a rántottát, és egy szökkenéssel az ablaknál termett.
- Szívesen!- kiáltottam utána, bár gondoltam hogy nem hallja. Sóhajtva bedobáltam mindent a mosogatóba, és felcaplattam az emeltre lezuhanyozni és átöltözni. A folyosón Kuramába botlottam. Ha a padlót fogtam kifejezés elég erre, akkor … padlót fogtam gyerekek!
A bátyám veszettül jól nézett ki! Minthogy átalakulni nem tudott, hosszú ezüst haját tarkójánál fogta össze, fejére fekete baseballsapkát húzott, természetesen a sapka sildje hátrafordítva, mert hát ugye mégis csak az a menő. Egy fekete ujjatlan izompóló volt rajta, egy szintén sötét sokzsebes nadrággal. Végül sima fekete sportcipő.
Ujjamat rászegezve hátráltam előle, míg neki nem ütköztem a falnak.
- Ki...ki vagy te és mit műveltél a tesómmal?
Kurama a falon lógó tükör elé állt, és végignézett magán.
- De furcsa...- jegyezte meg, és zsebre tette kezeit.
- De furcsa? De furcsa?! - megrökönyödve álltam mellé. - Youko Kurama menő csávóként több mint de furcsa! Ez abszurd! Bár... - még egyszer megnéztem a ruháját – meg kell mondanom, marha szexi vagy!
- Köszi. - vigyorgott.
- És, elárulod kinek öltöztél így ki?
- Genkainak.
- Aha... MI?! Héé... Genkai anyó a nagyanyád lehetne, nem szégyelled magad? - dorgáltam meg játékosan. Védekezően maga elé emelte a kezeit.
- Bocs anya. Miért nem jössz velem?
- Ha megvárod míg elkészülök, talán elkísérlek. De viselkedj kisfiam, mert eltiltalak a TV-től!
- Ígérem. Na siess.
Berobogtam a szobámba, onnét a fürdőbe, majd vissza a szobámba. A szekrényem előtt megint leragadtam. Mit vegyek fel? Hagyományos esetben Genkaihoz való útra felkapom a legkényelmesebb ruhámat, félő esetleg harcra kerül a sor. De most, gondoltam a bátyámhoz öltözök. Miért is ne?
A következő pillanatban már nem Sayoko Minamino, hanem Youko Kira nézett rám vissza a tükörből. Teljes mása voltam a bátyámnak, igaz nagyjából tíz centivel alacsonyabb voltam nála.
Kikaptam a szekrényemből egy fekete topot amiből kint volt a hasam (Yusukéra való tekintettel, persze), magamra húztam egy bő szárú fekete nadrágot , ami valahol a csípőm alatt kezdődött, végül egy fekete szandál. A hajammal viszont meggyűlt a bajam. A hajpánt nem takarta a füleimet, és a hajamat sem tudtam megfelelően ráfésülni. Végül lepártoltam egy fekete kendő mellett. A fejemre kötöttem, végignéztem magamon, és elégedett mosollyal lecsúsztam a lépcsőkorláton. Kurama a kanapén ült, és combját masszírozta.
- Fáj?- szóltam oda neki.
- Már nem annyira. Na mehe... -elállt a szava ahogy rám nézett.
- Mi van? Gondoltam stílusosan hozzád öltözöm. - vigyorogtam, és kinyitottam az ajtót. - Indulunk?
Bátyám bólintott, és leakasztotta kulcsait a tartóról. Egymás mellett baktattunk az úton, ő zsebre tett kézzel bámulta az utat, én pedig körbe-körbe szemlélődtem. Egyik-másik lány letaglózva állt a járdán/úton/ajtóban/ablakban, ki hol, és Kuramát bámulták, aki csak somolyogva nézett továbbra is lába elé.
Azért én sem panaszkodhattam. A fiúk többsége, aki meglátott, vagy elhaladt mellettem, mind rám villantották legszebb mosolyukat. Az egyik srác, aki velünk szemben jött, még a telefonszámát is a kezembe csúsztatta. Olyan nevetőgörcs kapott el, hogy meg kellett állnom, szegény srác pedig letörten folytatta útját.
- Kapósak vagyunk, mi?- jegyezte meg Kurama.
- Csak Yusuke meg ne tudja!- nevettem. Közben elértük a buszmegállót. Genkai sajnos nem lakott olyan közel mint szerettem volna, ezért hagyományosan busszal szoktunk eljutni hozzá. Persze még így kis kellett gyalogolni, de kevesebbet mint ha a teljes utat úgy tesszük meg.
Kurama a menetrendet fürkészte, míg én lehuppantam a padra.
- Negyed óra. - mondta, és leült mellém.
- Te Kurama... Miért is öltöztünk mi tulajdonképpen így?
Elgondolkozott.
- Mindig is ki akartam próbálni, milyen így öltözni. De ha Shuichiként veszem fel, legfeljebb körberöhögtök. Youkonak viszont... - kényelmesen hátradőlt.- remekül áll.
- Az már igaz. - kacsintottam rá. - Mellesleg, miért megyünk Genkaihoz?
- Hátha ő tudja, miért nem tudok visszaváltozni. Ugyanis nekem fogalmam sincs. Nem mintha nem szeretném ezt a testet, de egy idő után hiányolni fogják Minaminot is.
- Főleg a suliban. Hogy is mondta Kazuma? Szent Kurama, az iskola és a tanulás védőszentje, igen, így.
- Kuwabara valóban ezt mondta volna?- kérdezte negédesen bátyám, és megropogtatta az öklét. - Majd megbeszélem vele. Mellesleg Yusuke állítólag még az éjjel felhívta az igazgatót, hogy a vírus amit elkaptál súlyosabb mint gondolták, és sajnos rám is átragadt. Úgyhogy most elvileg mint a ketten az ágyat nyomjuk. Hayashikaru igazgató kicsit felmérgesedett mikor éjjel kettőkor csörgött a mobilja. Sejtelmem sincs Yusuke honnan szerezte meg a számát.
- Nem is fontos. Gyógyulgassunk drága testvérem, gyógyulgassunk. - vigyorogtam rá.
A maradék öt percben csendben figyeltük az előttünk elhaladó autókat, és csak arra eszméltünk fel, mikor a busz lefékezett előttünk. Befészkeltük magunkat a leghátsó ülésre, én természetesen az ablak mellé. Hozzányomtam az orrom az üveghez, és élénken figyeltem a fákat. Imádtam a zöld tájat.
Ez is a te hibád Kurama!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
