|
4.Békepipa helyett békeugrálás?
2007.08.26. 15:33
Már törtem a fejem valami frappáns válaszon, amikor hangokat hallottunk lentről.
- Biztos hogy itt vannak? – kérdezte az egyik hang.
- Igen, érzem a szagukat. – válaszolta a másik. Hallottam ahogy megállnak a fa alatt. Hiei mocorgott egy kicsit, és lenézett.
- Ezek csak Yusukéék. – mondta, és leugrott. – Szevasztok.
- Szia prücsök. Mi újság?- kérdezte Yusuke kedvesen, és megborzolta Hiei haját. A kissrác akkorát rúgott Urameshi „gyenge pontjába”, hogy Yusuke egy jó tíz méterrel odébb ért földet.
- Ha még egyszer hozzáérsz a hajamhoz, tőből kitépem a karodat, megértetted?- sziszegte Hiei, és leült a fa tövébe. Én vigyorogva lemásztam, és útközben szándékosan összekócoltam a fiú haját.
- Te…
- Nyugi van tökfej! Muszáj volt ekkorát rúgni Yusukébe? Szegénynek harminc százalékkal csökkent az esélye az apaságra. Ez igazán gonosz dolog volt!- dorgálta meg Kuwabara Hieit.
- Tőlem aztán…
Odasétáltam Yusuke mellé, és felsegítettem.
- Jól vagy?
- Aha. – bólintott a srác eltorzult arccal. – Hiei… TÖKRE pontosan rúgott.
- Azt elhiszem.- nevettem, és odakísértem Urameshit egy padhoz. Kuwabara leült mellé, és pedig megálltam előttük.
- Nem kéne nektek suliban lenni?
- És neked?- kérdezett vissza Yusuke. Én oldalra fordultam, és köhintettem párat, majd szipogni kezdtem.
- Tudjátok… Elkaptam egy nagyon csúnya vírust… Még sajnos egy hétig otthon kell maradnom. Most mivan, Kurama ötlete volt!- tettem hozzá, mikor láttam, hogy Yusuke felvonja egyik szemöldökét.
Kuwabara felröhögött.
- Kurama ilyet tett volna? Szent Kurama, az iskola és a tanulás védőszentje falaz a húgának, hogy az lóghasson a suliból? Hát ez jó…
- Ja. Na de ha már ilyen szépen összegyűltünk, nem megyünk el valahová? – kérdezte Urameshi. Kuwabarára néztem, majd mindketten bólintottunk.
- És a töki?- Kazu fejével a fa alatt pihenő Hiei felé bökött.
- Passz. – mondtam. – Hé Hiei! Jössz velünk?
- Nem.
- Oké. – visszafordultam a másik két sráchoz. – Nem jön. És mi hova megyünk? Fagyizni? Játékterem? Vagy eszünk egy pizzát?
Yusuke összekulcsolta a két kezét, és az égre nézett.
- Köszönöm Istenem, hogy megajándékoztál minket egy olyan nővel, akinek nem a vásárlás jut először eszébe!
- Nos ami azt illeti…
- Ne!- állt fel Urameshi. – Meg ne szólalj! Megyünk a játékterembe.
Nevetve bólintottam, majd mindhárman elindultunk a játékterem felé, magunk mögött hagyva a békésen szunyókáló Hieit.
***
Eközben valahol az Alvilág legeldugottabb sarkában…
- Áú!- szisszent fel Leroux. – Vigyázz már te idióta!
- Bocsánat uram.
Egy alacsony, tömzsi, barna köpönyeges alak fáradozott Leroux sebeinek kitisztításával és bekötözésével. A férfi hol nyugodtan, hol pedig hangosan szitkozódva tűrta a fájdalmas procedúrát.
- Ha egyszer a kezeim közé kaparintom azt a Kuramát, én esküszöm… Esküszöm hogy… Áuh! Mondtam már hogy vigyázz! Az életeddel játszol te nyomorult! – ordította Leroux, mire a tömzsi kis gyógyító démon nyakát behúzva loholt el egy újabb adag kötszerért. A férfi megszemlélte a rózsaostor okozta sérülést, ami szemlátomást elég súlyos volt, ám korántsem annyira, mint amennyire fájdalmas. A démon közben visszaért a hófehér anyaggal, amit most óvatosan Leroux karja köré tekert. Mikor elkészült, a férfi felállt, és megemelte a karját.
- Jó…- mondta, majd hátrafordult a gyógyítóhoz. – Tartozom valamivel?
A kis démon szeme felcsillant.
- Nos ami azt illeti… - kezdte, de Leroux félbeszakította. Mind a mondatot, mind a démont.
- Akkor most már nem. – gúnyos mosolyra húzta a száját, és köpenyével letörölte a vért a kardjáról.
- És most… Imádkozz az életedért… Youko Kurama.
***
- Háhá, ez az! – kiáltotta Yusuke, majd diadalittasan felém fordult. – Hányadszorra is győztem le a mi drága Kuwabaránkat?
A kezemben tartott füzetecskére pillantottam.
- Egész pontosan negyvenkettő és félszer. – mondtam. Elmosolyodtam, látva Yusuke örömtől ragyogó szemeit. Vagy csak azért ragyogott, mert végre Kuwabara orra alá dörgölhette hogy autósüldözésben is jobb nála? Mindegy, mindenképpen édes.
- Ellenben szegény Kuwabara csak félszer tudott győzni. Szegény pici Kuwi-bubi… - mondta Urameshi játékosan lebiggyesztett ajkakkal.
- Kuwi-bubi a te jó édes…
- Oké srácok, szívesen megnézném ahogy nokedlivé szaggatjátok egymást, de nekem mennem kell haza. Kurama délután jön haza, és kéne ebédet főznöm.
Yusuke elém térdelt, kezeit az enyémre kulcsolta, és nagy bociszemekkel nézett rám. Jesszus, mit akar ez, megkérni a kezem?!
- Kira, nem akarsz…
Feleségül menni hozzád? De, de!
- Meghívni engem ebédre?
Bumm. Képletes pofára esés.
- De… Végülis…- dadogtam. Yusuke felugrott, majd búcsút intettünk a tovább játszó Kuwabarának, és elindultunk haza. Azért érdekes délután lesz ez…
Út közben Yusuke feltűnően csendes volt. Már éppen szóva akartam tenni, amikor végre megszólalt.
- Kira, nagyon … csinos vagy ma!
- Oh… Hát, köszi! Te is jól nézel ki. – valójában tényleg jól állt neki a fekete farmer, és a fehér póló. – A fehér kiemeli az izmaidat. – mosolyogtam, és megböködtem a karját.
- Köszi.
Itt megakadt a beszélgetés. Furcsálltam, hogy Yusuke Urameshi, akinek máskor be nem áll a szája, most az előző bókomtól megilletődve csendben sétál mellettem. De még jobban furcsálltam, hogy Hiei követ, és Yusuke nem szól be neki.
Óvatosan hátra sandítottam. Az egyik fán mintha egy fekete foltot láttam volna megvillanni. Mit akarhat a prücsök? Csak nem…? Neeem… Elmosolyodtam az abnormális gondolatra, amit Yusuke is észre vett.
- Mi a baj? Valamit elrontottam? – kérdezte ilyedten.
- Dehogy, csak gondolkoztam, és… Elrontottál? – álltam meg. – Miért rontottál volna el bármit is?
Yusuke elvörödösve legyintett. – Ne is figyelj rám. Szóval, min mosolyogtál?
- Ja, csak Hiein. Tudod, követ minket.
- Követ minket?- kérdezte meglepetten Yusuke. Majd hirtelen felcsillant a szeme. – Aha, már érzem. Mit akar?
- Passz. Csak furcsálltam hogy nem tetted szóvá.
- Mert nem vettem észre.
Heh. Nem vette észre… Az kizárt. Csak a süket nem hallja a zörgéseket, ráadásul Yusuke szellemi erejével lehetetlen hogy nem vette észre Hieit. De azért bólintottam, gondolom biztos megvan az oka. Biztos más kötötte le a figyelmét.
- Igazából valami más köti le a figyelmemet. – mondta Yusuke, és rám mosolygott. Éés hölgyeim és uraim, a Mr.Legszexibbmosoly cím győztese Yusuke Urameshi.
- Igazán?- zavartan tekergettem az egyik tincsemet. – És… öhm, mi az?
- Te. – felelte nemes egyszerűséggel Yusuke.
Mentőt! Mentőt! Jézus anyám, nem lehet valaki ilyen édes! De… Hé! Álljunk csak meg… Mikor lettem én ekkora Yusuke-fan? Csak… Neeeem. Szerelmes vagyok Yusuke Urameshibe? Az az év vicce lenne!
Belenéztem Yusuke csillogó szemeibe. Ha ez az év vicce, egy ilyen poénért megérte. Csak néztem a srácot, és hirtelenjében halvány lila gőzöm nem volt mit mondjak. Boruljak a nyakába hogy „Én is téged!” ? Nem, az túl nyálas. Tereljem el a szót? Az pedig túl félreérthető. Szerencsére észrevettem, hogy elérkeztünk a házunkhoz.
- Gyere, menjünk be! Odabent majd megbeszélünk mindent. – mosolyogtam rá, és megfogva a kezét behúztam az ajtón.
Oh, Istenem. Az ilyen pillanatokért érdemes élni. Ott állunk, a nappali közepén, Yusuke haja kócosan a homlokára hullik, és elindul felém… Az arcunk közeledik… Anyuciii, meg fog csókolni! Igen…
- Khm… Zavarok?
Én megölöm, megfojtom, lenyúzom a bőrét és táskát csinálok belőle, kitépem a haját, eltöröm a kardját, megverem! Véged van kishaver!
- IGEN!- vágtuk rá egyszerre Yusukéval. Hiei gúnyos mosolyra húzta a száját, beugrott az ablakból, és kényelembe helyezte magát a kanapén.
- Ebben az esetben maradok még egy kicsit.
Drága Yusukém halántékán egy ér vészesen lüktetni kezdett. Jobb lesz ha Hieit eltávolítjuk innen…
- Oké, Hiei… Tudod, mérhetetlenül boldoggá tennél, ha most szépen elhúznál innen. – fordultam a törpe felé.
- Az igaz. – Mi? Csak így beleegyezik? – De tudod, másokat boldoggá tenni károsítja az egészségemet.
- Oo, te kis… - Yususke megfogta a karom, és egészen közel hajolt hozzám.
- Ha már itt van, had élvezze a műsort. – mondta, majd megcsókolt.
De még hogy! Abban az egy csókban benne volt 5 évnyi várakozás, szenvedély, szerelem. Lehunytam a szemem, és átadtam magam a perc varázsának. Yusuke szenvedélye engem is magával ragadott.
Amit végül megszakított egy mély, dörmögő hang.- Ma délután jelentős felmelegedés várható, ám az éjszaka folyamán kissé le fog hűlni a levegő…
Villámló tekintettel fordultam az ártatlanul néző Hiei felé.
- Bocsi… Lehalkítom. – vigyorgott.
- Megfojtalak!- ordítottam, majd Hiei felé száguldottam. Ő felpattant, és kiugrott az ablakon. Én utána. Végigugráltunk a fél városon, fáról-fára, ágról-ágra. Száll a madár ágról-ágra… Hiei is szállni fog, de hogy nem ágra az is hétszentség. Ugrálás közben mindent szidtam ami eszembe jutott, végigátkoztam Hiei egész családfáját, az összes politikust, még a meteorológusokat is. Mikor éreztem hogy Hiei már nem mozog, én is megálltam, hogy kifújjam magam. Az egyik parkban voltunk, én az egyik fán, ő valahol a közelben egy másikon. Látni ugyan nem látta, de éreztem az auráját.
- Meddig folytatjuk még ezt a macska-egér játékot? – hallottam valahonnan balról.
- Amíg be nem fejezed ezt a szemét viselkedést! – ordítottam. – Tönkretetted az első csókunkat, te… te… te… maki!
- Ez volt az első? Ti se sietitek el a dolgokat…
- Hiei ne merészelj gúnyolódni! Elegem van belőled, tudod? Miért kell ennyire … ennyire…
- Ennyire mi?
Könnyek szöktem a szemembe, és leugrottam a fáról.
- Szeretem Yusukét te idióta! Meg akart csókolni, erre te odapofátlankodsz, és mindent tönkreteszel! Miért kell ilyennek lenned? Ha utálsz, azt mond a szemembe!
Hiei is leugrott, és lassan felém sétált.
- Ahogyan reggel viselkedtél, én nem hiszem hogy te vagy akit megbántottak.
- De hiszen akkor visszaszóltál!
- Mert a büszkeségem nem hagyta hogy szó nélkül tűrjem a sértéseidet!- fortyant fel a kissrác.- Ahogyan másokét sem! Van neked valami halvány fogalmad arról, hogy milyen érzés kitaszítottnak lenni? Hogy semelyik oldalon sem fogadnak el, mert egy nyomorult imiko vagyok? Egy korcs, ahogyan mások neveznek. – mondta gúnyosan Hiei, majd lerogyott egy fa tövébe. A szemében… Fájdalom? – Soha senki nem szeretett. Lenéznek, csak mert nem vagyok egy két méter harminc centis vadállat. Annyira gyűlölöm, ha szórakoznak rajtam! Ahogy te is tetted! – rám nézett, de azzal a pillantással nyakig a földbe döngölt. Elszégyelltem magam… Hieinek igaza van…
- Hiei… én… Sajnálom.
- Ne sajnálj.
- Téged nem is!- ültem le mellé. – Igazad van. Ahogyan viselkedtünk veled… Az már szánalmas. Nem téged sajnállak, mert tudom hogy arra nincs szükséged. Csak ahogyan bántunk veled. Bocsánatkéréssel tartozom.
- Ahogyan én is.
Hiei bocsánatot kér? Akkor ez tényleg komoly.
- Nem haragszom.
- De kellene! Semmi jogom nem volt hogy tönkre tegyem az első csókotokat. – ahogy kimondta elmosolyodott. – Bocs, csak furcsa ezt így kimondani.
- Semmi gáz… - nevettem, és rádőltem Hiei vállára. Nem láttam az arcát, de gondoltam hogy meglepődött, mert egy pillanatra megmerevedett. – Tudod mit?- néztem rá. – Nem akarunk legjobb barátok lenni?
- Barátok? – nézett rám meglepetten. – Nekem Kuramán kívül nincs má…
- Épp ezért. Én Kurama húga vagyok… Tudod, családban marad. – mosolyogtam, majd felálltam, és odanyújtottam neki a kezemet. – Barátok.
Hiei megfogta a kezem, én pedig felhúztam. – A legjobbak. – mondta.
Nevetve belekaroltam újdonsült legjobb barátomba. Tudtam, hogy ez egy hosszú, és reményekkel teli barátság kezdete… De most koncentráljunk a házban felejtett Don Juanomra, aki már minden bizonnyal tűkön ülve várja, hogy hazaérjünk. Vagy csak érjek?
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
