|
3.Húzzuk egymás agyát!
2007.08.26. 15:33
Ráugrott, innentől pedig már csak ködös emlékképeim vannak.
Emlékszem egy ordításra, a vérre, arra ahogyan a kutya elégedetten közeledik Hieihez, miután a bátyámmal végzett… De arra hogy elájultam, nem.
Amikor kinyitottam a szemem, Genkai anyó ráncos arcával találtam szemben magam. Ahogyan kitisztult a kép, üvöltve felugrottam.
- Kurama! Istenem… Meghalt. – alig mertem elhinni. Annyira elvakított a fájdalom, hogy nem is jutott eszembe azon gondolkozni, miért vagyok Genkainál, vagy egyáltalán hogy kerültem ide.
- Kurama meghalt? Miről beszélsz lányom? Hiszen Kurama odakint van Hieijel! – mutatott az anyó az ablakra, pontosabban az udvarra.
Értetlenül néztem. Él?! De hiszen… Láttam ahogy széttépi az a… az a szörnyeteg! Ekkor kezdtem csak el gondolkodni azon, hogy vaj’ miért ébredtem én Genkai anyó házában, és miért beszélget a halott bátyám a nemrég még bilincsbe vert Hieijel? Lehet hogy…
AZ EGÉSZ CSAK ÁLOM VOLT?
Felálltam, és kirohantam az udvarra. Egyenesen Kurama nyakába vetettem magam, és szorosan magamhoz öleltem.
- Kira… megfojtasz. – mosolygott rám. Én elengedtem, és könnyes szemmel néztem rá.
- Mi történt?
Kurama egy padhoz vezetett, míg Hiei a mellettünk álló fán foglalt helyet.
- Tudod, mikor Leroux leütött,- kezdte - Yusuke annyira dühös lett, hogy egyszerűen megsemmisítette a burkot. Magam sem értem hogyan, vagy miért, de az ereje négyszer akkorára nőtt mint az eredeti. Ezt gondolom Leroux is észrevette, mert azonnal elengedett téged, és menekülőre fogta a dolgot. Én utána rohantam, de már csak megsebesíteni tudtam. Elmenekült. Mivel még hosszú órákig nem ébredtél fel, elhoztunk ide Genkaihoz. Kiderült hogy a kés, amellyel megvágta a nyakad, mérgezett volt. Nem halálos, de veszélyes. Genkai ellátta a sebed, de rengeteget aludtál, és gondolom rémálmod lehetett, mert folyton forgolódtál és kiabáltál.
- Nem is tudod milyen szörnyű volt… Azt álmodtam hogy Leroux feleségül akart venni, és te… meghaltál. – suttogtam, és újra zokogni kezdtem. Kurama magához ölelt, és csendben ringatott, míg kicsit megnyugodtam.
- És hogy tudta Yusuke eltüntetni a burkot, ha nem tudtátok használni az erőtöket? – kérdeztem aztán, mikor befelé tartottunk Genkai házába, némi vacsora reményében.
Kurama vállat vont.
- Fogalmam sincs. Már megkérdeztem Koenmát, de ő sem tud többet.
- És Genkai?
- Vele még nem beszéltem. Gondolod tud valamit?
- Nincs kizárva. – mondtam, majd megtorpantam. – Kurama, mond csak… Mégis mennyit aludtam?
- Nos, tulajdonképpen átaludtál teljes 3 napot.
- 3 napot?!- visszhangoztam. – És a suli? Hogy magyarázom ki?
- Nyugi, már megtettem. Felhívtam az osztályfőnöködet, hogy elkaptál egy csúnya-csúnya vírust. És emiatt a csúnya-csúnya vírus miatt, sajnos még egy teljes hétig nem tudsz suliba menni…- kacsintott. Felnevettem.
- És elárulod hogy én szegény mit fogok csinálni egy hétig? Tudod hogy utálok kimaradni.
- De a sulit még jobban utálod!
- Hm… Igaz.- bólintottam. – Nem megyünk inkább haza? Fáradt vagyok.
Kurama nevetve karolt belém.
- Fáradt? Drága hugicám, három napot aludtál!
- Tök mindegy. Vigyél haza!
Kurama haptákba vágta magát, és kikormányzott a házból. Kifelé menet belebotlottunk Hieibe, aki csak egy morgással reagált távozásunkra.
- Ja, neked is kellemes éjszakát… - néztem rá gúnyosan, hogy éreztessem vele, tartozik még nekem ezért a „Kirát Hieiért” akció miatt, még ha nem is ő tehet róla…
***
Másnap reggel tökéletesen kipihenten ébredtem. Még csak fél nyolc volt, de Kuramát már nem találtam itthon. Mindig is korábban ment be a suliba, hogy még átolvashassa az aznapra megtanulandó dolgokat.
- Mintha szüksége lenne rá…- sóhajtottam, és a konyha felé vettem az irányt. Jól sejtettem, a friss kávé a konyhapulton várt rám. Magamhoz vettem a csészét, majd egy szelet pirítós kíséretében kivonultam a nappaliba. Belekortyoltam a kávémba, és bekapcsoltam a TV-t. Mint később rájöttem, nagy hiba volt. Prüszkölve hajítottam el a kávéscsészét, és igyekeztem nem megfulladni a vigyorgó fej láttán, ami a képernyőről bámult rám.
- Jó reggelt Kira. Rosszul vagy?
- Koenma… te… ÁLLAT!- préseltem ki magamból a szavakat. Mikor légzésem lecsillapodott, újra a televízió felé fordultam.
- Mégis hogy képzelted? Mássz ki a TV-mből te kis pelenkapiszkító!
- Hé! Már öt hónapja nincs szükségem pelenkára!
- Gratulálok, és mégis hány éves is vagy most? Tizenhét? – kérdeztem gúnyosan. – Inkább ölts emberibb alakot és gyere ki onnan, mielőtt elcseszed a felbontást a hatalmas arcoddal.
A képernyőn a normális reggeli adás, mellettem pedig Koenma jelent meg, utóbbi egy hangos pukkanás kíséretében.
- Milyen morcosak vagyunk ma reggel. - jegyeztem meg, és helyet foglalt a kanapé melletti fotelben.
- Mi nem, csak én. – morogtam, és nekiláttam, hogy összeszedjem az elhajított kávéscsésze összetört darabjait. – Ezért jössz nekem egy erős feketével.
- Két cukorral? Parancsolj.- csettintett, mire egy csésze gőzölgő feketekávé jelent meg.
- Ezt meg hogy…
- Nem érdekes.
Némileg megenyhülve ültem vissza, és vettem magamhoz a forró italt.
- És minek köszönhetem a látogatásod?
- Nos igazából Kuramához indultam. De láttam hogy csak te vagy itthon, ezért gondoltam ha már eljöttem, megnézem hogy vagy.
- Hát, a beköszönésednek hála túl vagyok egy fulladásos rohamon. Egyébként pedig friss és kipihent vagyok. Túlságosan is. Nincs véletlenül valami undok mocsok démon akinek szüksége van némi seggberúgásra? Tele vagyok energiával.
Koenma elgondolkodva simogatta állát.
- Hát, ha démon nincs is, de az irattárra már régóta ráférne egy kis taka…
- Akkor Koenma, örülök hogy láttalak, örülök hogy láttál, ideje menned, szólok Kuramának hogy kerested, szia!- mondtam, miközben kifelé tuszkoltam az ajtón. Amaz meglepetten rám nézett, majd meghajolt, és szintén pukkanás kíséretében eltűnt.
- Takarítás… Ez hülye. – csóváltam a fejem.
Kivittem a konyhába reggelim maradékát, majd visszabattyogtam a szobámba átöltözni. Miután kinéztem az ablakon, és megállapítottam hogy meleg van, visszafordultam a szekrényemhez. Némi gondolkodás és kotorászás után, megállapítottam, hogy a szekrényemre ráfér egy kis rendrakás. Gyorsan elhessegettem a gondolatot, mondván majd Kurama úgyis megcsinálja. Végül kiválasztottam magamnak egy szürke vászon térdnadrágot, hozzá egy fehér-szürke csíkos nyakba köthető topot, végül egy hófehér edzőcipő. Vörös hajamat lófarokba kötöttem a fejem tetején, csuklómra pedig feltettem azt az ezüst karkötőt, amit bátyámtól kaptam a 11. születésnapomra. Beálltam a tükör elé, és végignéztem magamon.
- Hm… Yusukénak biztos tetszene… Mi?! Hogy jön ide Yusuke?!
Megráztam a fejem, gyorsan derekamra csatoltam az övtáskám, ami a leglényegesebb dolgaimat (mobiltelefon, szellemvilági csipogó, ami mindegyikünknek volt hogy Koenma elérhessen minket szükség esetén, pénztárca , és rágógumi) tartalmazta. Kilépve a lakásból bezártam az ajtót, és a kulcsokat szintén az övtáskámba csúsztattam.
- Akkor most… Irány a… Hova is?
Leléptem a járdára, és körbenéztem. Merre menjek? Hirtelen egy erőhullámot éreztem végigmenni az utcában. Áhá. Szóval Hiei megint a városban garázdálkodik. Ördögi vigyorral az arcomon indultam el a park felé, amerre a kis padlócirkáló szagát éreztem.
***
Ráérősen sétálgattam a parkban. Már az elején kiszúrtam ugyan Hieit az egyik távolabbi fán, de nem akartam hogy azt higgye miatta jöttem ide. Még ha így is van. Egyre közelebb lépdeltem a fájához, míg alatta nem álltam. Felnéztem, és úgy tettem mint aki meglepődik.
- Á, Hiei! Hát te hogy kerülsz ide? Valaki nyitva hagyta a ketrecedet?
Barátságosan mosolyogtam rá, ahogyan a hülyékre szoktak, majd felugrottam mellé, egy szemközti ágyra.
- Nahát, Kira! Milyen klassz ma a frizurád! Még mindig a gyomirtót használod hajspraynek?
Hiei negédes mosolya tudatta velem, hogy felvette a kesztyűt, és kész lejátszani velem egy „Húzzuk egymás agyát” menetet.
- Ha már itt tartunk – válaszoltam- te is kezdhetnél valamit a hajaddal. Például megmoshatnád.
A srác arca meg se rezdült. Úgy. Szóval kemény legény lettél Hieimanó.
- Kurama? – kérdezte.
- Suliban.
- Hm.
- Az ember általában akkor szokott hümmögni, ha nem mondja ki amit gondol.- néztem rá.
- Tényleg? Hm.
- Istenem Hiei… Nálad még a föld is műveltebb!
- Ugyan Kira, hagyjuk már ezt a gyerekes viaskodást. Amúgy sem akarok szellemi párbajba bocsátkozni egy fegyvertelen emberrel szemben.
Értetlenül néztem. Én vagyok a hülye hogy nem értem? Hiei leplezetlenül felnevetett.
- Kira! Ha már szép nem vagy, legalább hülye ne legyél! Ebből is látszik hogy az ész nem minden. A te esetedben például semmi.
- Nahát, valakinek hogy felvágták a nyelvét. – feleltem gúnyosan. – Öregem, te egy igen komoly érv vagy az abortusz mellett.
- Hát, tudod mit mondanak.- vonta meg a vállát Hiei.- Inkább legyen sörhasam mint vízfejem.
Elképedve ültem. Én idejövök, teljes lelki nyugalommal hogy beszóljak Hieinek, erre ez a kis törpeszuper minden gond nélkül leolt. Csak tudnám hol tanulta ezt a szöveget, mert hogy nem az Alvilágban, az biztos. Már törtem a fejem valami frappáns válaszon, amikor hangokat hallottunk lentről.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
