|
2.Leroux
2007.08.26. 15:33
- Srácok, ééén ezt nem tartom jó ötletnek… Nekem tanulnom kell! És vacsorát főzni! És pisilnem is kell! Ne vigyetek be!
- Ne visítozz már Kira! – suttogta Yusuke. Mukuro kastélya előtt álltunk. Az órám 11:57-et mutatott. Tehát 3 perc, és kinyílnak a kapuk.
- De ugye nem hagyjátok hogy megerőszakoljanak aztán elhurcoljanak? – kérdeztem csípőre tett kézzel. Kurama hátrafordult.
- Miért akarnának megerőszakolni?
- Hát mit tudom én. Mert nincs jobb dolguk, vagy mert az Alvilágban nincsenek nők, csak Mukuro, de ő meg nem épp egy Domina-típus, és…
- Miért te az vagy?!- torpant meg Kurama, és megrökönyödve rám nézett. Megvontam a vállam.
- A szexuális szokásaimat nem veled fogom megosztani, vili?
Yusuke csöndre intett minket, majd a kapu felé mutatott, ami lassan ketté vált. El kellett takarnom a szemem, a bentről kitörő világosság elvakított, ahogy a többieket is. Mikor végre láttam valamit, meglepve érzékeltem, hogy a kapuban áll valaki.
- Gyertek utánam. – invitált minket a kapuőr, majd belépve a kastélyba a kapuk szinte azonnal bezáródtak mögöttünk.
- A horrorfilmekben ilyenkor szokott elsötétülni a kép, és a ajtók mögül előugranak a vérállatok, akik széttépik a főhősnőt.- suttogtam elmélyülten.
- Igen, de ez az Alvilág, és nem egy rossz horror. – válaszolta Yusuke.
- Egyáltalán van különbség a kettő között?
- Igen, van. –csendült egy hang a hátunk mögött. Szinte egyszerre fordultunk meg. Egy magaslaton felállított trónszéken Mukuro ücsörgött, lábát hanyagul keresztbe téve. Vagy mégsem? Nem hát! Ez nem lehet Mukuro…
- Ki vagy te? És mit akarsz tőlem?- léptem előre.
- Hogy érted hogy ki vagyok? – kérdezte „Mukuro”, cseppet sem meglepődve.
- Pontosan tudod hogy értem, haver. A szellemi erőd még köszönő viszonyban sincs Mukuróéval. Válaszolj hát: ki vagy te?
Az alak halkan felnevetett, és felállt. Ahogy lefelé sétált a magaslatról, az alakja megváltozni látszott. Arcvonásai kissé megnyúltak, a szeme elsötétül, szája gúnyos vigyorra húzódott. Mire leért, már nem Mukuro állt előttünk. Egy férfi. Hosszú, sötétbarna haja lófarokba kötve nyugodott hátán, éjfekete szeme engem pásztázott.
- A nevem Leroux. Mukuro öccse vagyok.
- Az öccse? – visszahangozta a bátyám. – Mukuronak van egy öccse?
- Amint látod. – felelte a férfi gúnyosan.- A kisasszony jól érezte: közel sincs olyan erőm, mint Mukuronak. Ezért kell nekem ő. – mondta, majd hirtelen magához rántott, éreztem ahogy egy hideg penge feszül a torkomnak. Yusuke már ugrott volna, mire Leroux belemélyesztette a kést a húsomba. Nem túl mélyre, hiszen nem megölni akart: csak megállítani Yusukét. A hatást elérte: a fiú félig térdelve érkezett a padlóra, mögötte Kurama állt, ökölbe szorított kézzel.
- Engedd el a húgomat!- sziszegte. Leroux megcsóválta a fejét.
- Sajnos a húgodat nem engedhetem el. Szükségem van rá.
- Egen? És miért? A mosógéped bemondta az unalmast, a bejárónő pedig szabadságra ment? Oké, befogtam…- tettem hozzá, mikor éreztem, hogy a kés újra nekifeszül a torkomnak.
- Reméltem is.
- És mi lesz a törpével? – kérdezte Kuwabara, aki leghátul ácsorgott, kezében szellemkardjával.
- Parancsolsz? – kérdezett vissza értetlenül Leroux.
- Hieijel.
- Á, hogy rá gondolsz. Igen, igen… Azt ígértem szabadon eresztem, nem de? Az ígéret szép szó…Sőt, gyönyörű. – vigyorgott fogva tartóm. Mint egy végszóra, barátaimat egy zöld színű burok vette körbe. Valószínűleg blokkolta az erejüket, mert se Kuwabara szellemkardja, se Yusuke Reigunja nem szándékozott megmutatkozni.
- Sajnálom… De egy démon szavára sose adjatok!- nevetett Leroux. Aztán csak egy tompa ütést éreztem. Még hallottam, ahogy bátyám a nevemet kiáltja, majd minden elsötétült.
Hatalmas sürgésre ébredtem. Kinyitottam a szeme, de nyomban vissza is csuktam, vakított a nappali fény. A fejem is iszonyúan lüktetett.
- Leütöttél, te szemét?- kérdeztem suttogva. Valaki megállt az ágyam mellett.
- Kér valamit, úrnőm?
- Úrnőm?- nagy nehezen felnyitottam a szemem. Egy fiatal, hosszú fekete hajú lány állt az ágyamnál, kezében egy ezüst színű bársony valamivel. Gondolom valami ruhaféleség lehet. – Miért hívsz úrnőmnek? És hol vagyok?
Megpróbáltam felülni, de annyira fájt a fejem, hogy egyből vissza is hanyatlottam a párnára.
- Kérem úrnőm maradjon fekve. Amint végeztünk a takarítással, megtekintheti az e heti toalettjeit.
- Az e heti toalettjeimet? Miért, hány van?
- Ha jól tudom, huszonegy, úrnőm.
- Huszonegy?!- visszhangoztam megrökönyödve. Sejtésem sem volt, mi a fenéért kell huszonegy WC egy hétre. Én évek óra egyet használok, és köszöni szépen jól van.
- Igen, úrnőm. – mondta a lány, majd arra a szobára mutatott, ami az enyémből nyílt. – Ebben a szobában vannak a toalettek.
Na jó, most már tényleg feladom! Megdöbbenésemnek hangot is adtam.
- Bocsánat, de… Hogy a mákosnudliba fér el huszonegy WC abban a kicsi szobában? – kérdeztem, miközben a kis helységre mutattam.
- WC? – nézett le a lány kérdőn, majd kuncogni kezdett. – Úrnőm… A toalett ruhát jelent. Nem a mosdót.
Megkönnyebbültem. Mégiscsak szebb az élet, ha kiderül, hogy az e heti cuccod nem huszonegy WCből, hanem huszonegy ruciból áll.
Az elkövetkező egy óra azzal telt, hogy felsegítettek az ágyból, és felöltöztettek. Az agyam közben lázasan járt: vajon hol lehetek? Jártam már Mukuro palotájában, de ezzel a szobával még sosem találkoztam. Mikor kész lettem, érdeklődve tipegtem a tükör elé, majd elégedetten csettintettem.
Pazarul néztem ki. Hosszú, vörös hajam lány hullámokban omlott a hátamra, zöld szemem veszettül csillogott (bár nem értem miért, hisz egyáltalán nem vagyok jó kedvemben), és feketén volt kontúrozva. A ruhám a szobalány kezében már látott, lila ujjatlan selyemruha, melynek alja a térdemig ért.
- Csodásan festesz. – lépett be a szobába Leroux. A szobalányok fejet hajtottak, majd libasorban kisiettek. A tükrön át néztem a szemébe. Hasonló ruhája volt, mint nekem, csak az övé nadrággal, és barna színben. Na meg nem selyemből volt.
- Honnan tudod? Láttál már? – olyan értetlenül nézett rám, hogy szinte fojtogatott a nevetés. – Láttál már festeni? Azt mondtad csodásan csinálom.
- Istenem… Micsoda humor. – jegyezte meg gúnyosan a férfi. Mögém lépett, és átkarolta a derekam. Mivel a fejem már nem sajgott, megkockáztattam egy könyöklést hátrafelé. Telibe talált, Leroux összegörnyedt mellettem. Megtoltam a vállait, mire ő az ágyra zuhant, én pedig csípőre tett kézzel álltam elé.
- Na ki vele: hol vagyok? És hol vannak a többiek?
- Aki kíváncsi hamar megöregszik…- nyöszörögte Leroux, mire én beleöklöztem a gyomrába. Ő oldalra fordult, és egy nagy adag vért köpött.
- Áruld el!- ordítottam a képébe.
- Mukuro palotájának egyik rejtett szobájában… A többiek pedig a várbörtönben, odalent. Készülnek egy műsorral. – nyögte, majd még egy kis vért öklendezett fel.
Felemeltem a karom, hogy véglegesen leüssem, mikor kicsapódott az ajtó, és négy veszettül izmos, páncélos szörny rohant be rajta. Ketten megfogtak két oldalról, míg a másik kettő Lerouxot segítette fel.
- És most… Irány a küzdőtér.
- Küzdőtér?- visszhangoztam, majd kapálózni kezdtem. – Nem fogok küzdeni senkivel! Eresszenek!
- Nyugi, szépségem. – suttogta a fülembe az egyik szörny. – Nem te fogsz küzdeni. Hanem a barátaid.
Nyeltem egyet. Ez nem hangzik jól! Nagyon nem!
Pár perccel később már kint ültünk a küzdőtéren egy díszpáholyban. Fogalmam sincs, hogy kerültem oda, vagy hogy merre mentünk, mert leütöttek. A bársony karosszékben ébredtem, a nagy ordítozásra. Több száz, vérre kiéhezett szellem, démon, szörny, meg még Isten tudja milyen lény ült a lelátókon. Olyan volt mint a Sötét Harcművészetek Viadala, csak egy árnyalattal rosszabb. Ahogy lepillantottam, földbe gyökerezett a lábam.
A küzdőtérről két folyosó nyílt, egyelőre még mindkettő előtt rácsok voltak leeresztve. Az egyik, a jobb oldali, ahol a rácsok mögött kutyák voltak. Legalábbis leginkább kutyára hasonlítottak, a négy lábukkal, a fél méter hosszú fogaikkal, és a maguk több tonnájával. Szép állatok… Csak kár hogy gusztustalan, véres, rothadó bőr fedi őket.
A bal oldali folyosón barátaim álltak, meztelen felsőtesttel, kezeik egymáshoz voltak láncolva, így egy nagy sort alkottak. Csak a legelöl álló Kuwabara arcát láttam, a többiekét takarta a sötétség.
Mellettem Leroux állt fel, kezeit széttárta.
- Kedves vendégeim! Örömmel látom, mily sokan megtiszteltek minket a jelenlétükkel. Bizonyára nagyon várják a tusa kezdetét!
Tusa? Inkább haláltusa, ahogyan azokat a „kutyusokat” elnézem…
- A harc hamarosan kezdetét veszi, ám addig is, kérem had mutassam be jövendőbeli úrnőtöket, Kirát, akit hamarosan feleségül veszek!
Úgy ugrottam fel mint akit ágyúból lőttek ki. A tömeg éljenezett, fütyült, látszólag örültek nekem. Más körülmények között szívesen élveztem volna a rivaldafényt, de itt az életünkről volt szó!
- Mi az hogy feleségül veszel? A menyasszonyt nem kéne megkérdezni?!
- Nyugodj meg, kedvesem! Ülj le szépen, kezdődik a műsor.
Nem akartam leülni, de a mellettem álló monstrum visszanyomott a székre, így csak tehetetlenül néztem, ahogyan barátaimat kivezetik a folyosóról a harcmezőre.
Sorban álltak, Kuwabara, Kurama, Hiei, Yusuke, és… Nem! Mukuro?!
Leroux kitalálhatta a gondolataimat, mert csak mosolyogva a fülembe suttogta: Igen, ő az.
Láttam a félelmet a nő arcán, az elszántságot Yusukén, a győzni akarást Hiein, és elegem lett. Kurama rám nézett. Mosolygott, de mosolya fájdalommal teli volt. Mint aki tudta, hogy meg fog halni… Istenem, erre még gondolni sem szabad!
Csattanást hallottam: a jobb oldali folyosóról kiengedték a kutyákat. Összesen hárman voltak. Kettő megállt hátul, míg a harmadik Kurama felé vágtázott, aki rezdületlenül, elszánt arckifejezéssel várta, hogy megtörténjen.
Ráugrott, innetől pedig már csak ködös emlékképeim vannak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
